Egyháztörténet


Nem célom bemutatni részletesen az egyes nem-apostoli irányzatokat, célom leginkább az apostoli irányzat bemutatása, az egyes vele ellenkező fontosabb ellenirányzatok kontextusában.

***

Fontos tudni, hogy az Egyház tanítása értelmében az apostoli irányzat nem alakult ki, hanem mindigis létezett, ez az a tanítás, amit az apostolok Jézustól kaptak, majd továbbadtak az apostoli atyáknak (azaz közvetlen tanítványaiknak), majd azok pedig továbbörökítették a tudást az egyházatyákon és püspökökön keresztül mind a mai napig. Tehát az apostoli irányzatnak csupán a megfogalmazása, írásban való lefektetése történt meg az első századokban, nem annak érdemi kidolgozása. A tanítás ugyanis nem emberi filozófiai rendszer, hanem szent tudás, Szent Hagyomány. A Szentírás ennek kiemelt része, a Szentírást – bár isteni ihletésre – az Egyház hozta létre, szintén a továbbadott apostoli hagyomány keretein belül.

A korai egyház idejében a platonizmus volt az alapfilozófia, ez volt az, ami a művelt emberek használtak a világ magyarázásához. A keresztény tanok közül különösen három olyan volt, mely elfogadhatatlan volt az őskeresztény kor átlagos művelt embere számára: a világ semmiből való teremtésének gondolata, Isten embertől való születése, s a feltámadás.

***

A keresztény vallás egyik legnagyobb sajátossága a Szentháromság-tan. Bár az Egyház úgy tartja, hogy a Szentháromság magyarázata isteni titok, s ember nem képes megérteni teljes mértékben, szükséges volt mégis megmagyarázni, hogy mi is az a Szentháromság. A különböző magyarázási kísérletek álltak sok esetben az egyházi viták középpontjában. Maga a Szentháromság-tan viszonylag gyorsan győzött az azt elutasító, ill. az azt radikálisan másképp magyarázó egyéb elképzelésekkel szemben.

A legkorábbi eretnek tanítás azonban nem csupán ezzel állt kapcsolatban, hanem elsősorban a judaizmussal való viszony mentén alakult ki. A judaizmussal való viszony központi jellegű probléma volt, hiszen az Egyház összes apostola, s a korai egyházatyák túlnyomó többsége mind eredetileg zsidó vallású volt. A zsidó szokások a legtöbb esetben nem is csak vallási kérdést jelentettek a korai keresztények számára, hanem mindez személyes életvitelük természetes része volt.

Ehhez hozzá kell venni azt is, hogy a korai kereszténység magát nem akarta a judaizmustól elkülöníteni, hiszen saját magát a judaizmus betöltésének, a judaizmus univerzálissá válásának tekintette. A judaizmustól való elkülönülés csak akkor vált tényezővé, amikor nyilvánvalóvá vált: a zsidó vallás híveinek nagy többsége elutasítja Jézust.

Egy kis zsidókeresztény csoport, az ebioniták közvetlenül az Egyház megalapítását követő években különöltek el. Ők voltak azok akik elutasították Pál apostolt, azon az alapon, hogy szerintük Pál apostol és az egész Egyház hátat fordított a zsidó szokásoknak, pedig azok szerintük továbbra is kötelezőek voltak. Véleményük szerint a kereszténységbe az út a zsidóságon keresztül vezet.

Ez a kérdés eleve vitás volt az Egyházban, a két álláspont fő képviselője Pál apostol és Jakab, az első jeruzsálemi püspök volt, az előbbi úgy vélte, hogy Jézus érvénytelenítete a zsidó törvényt, míg az utóbbi azon az állásponton volt, hogy a zsidó törvény továbbra is érvényes.  Hozzá kell tenni: Pál és Jakab között a vita nem dogmatikai jellegű volt, hanem a betartandó szokásokra vonatkozott – ez nagyon sokan elfelejtik, s megpróbálják az ellentétet vallási ellentétként feltüntetni.

Végül az i. sz. 49-ben megtartott Apostoli Zsinat tisztázta a kérdést: a zsidó szokások betarthatók, de nem kötelezőek, az étkezési tilalmak közül kizárólag az idegen vallások áldozati állatainak és a megfulladt állatoknak a húsa, valamint a vér fogyasztása esik tilalom alá, ez sem igazi tilalom, hanem tanács.

“nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez, hanem csak azt írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak miattuk, továbbá a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől” (Apostolok Cselekedetei 15:19-20.)

Az ebioniták azonban a kérdést nem csak szokásokra vonatkozó vitaként, hanem dogmatikai problémaként értékelték.  Apostoli Zsinatot sem ismerték el, s az egyik első szakadár eretnek keresztény csoportot alkották, mely azonban sosem volt jelentős létszámú. Az ebioniták ragaszkodtak a zsidó monoteista felfogáshoz, s nem fogadták el Jézus isteni mivoltát, Jézust csupán Isten legnagyobb profétájának tekintették.

Érdekességképpen megjegyzendő, hogy van olyan elképzelés is, mely szerint az ebioniták a jeruzsálemi templom lerombolása után Arábiába vándoroltak, s ott egészen a VIII. századig fennmaradtak, amikor is felvették az akkoriban keletkező, új iszlám vallást – ezen elképzelés szerint a muszlimok Jézusról való elvei (nem Isten, hanem egy nagy proféta, akit a zsidók megöltek, a keresztények pedig félreértettek és meghamisítottak) az ebionitáktól származnak.

Tehát itt a kérdés az volt, hogy Jézus valójában ki, ember vagy isten? A két véglet: az ebionita felfogás és a docetista (az eredeti görög kifejezés alapján: doketista) felfogás.

Az ebionita felfogás lényege, hogy Jézus egyszerű ember volt, egy proféta. Az iszlám Jézus-képe egyezik ezzel. Ezzel szemben a doketista felfogás az ellenkező végletet képviselte, szerinte Jézus kizárólag Isten volt, embernek látszó Isten (δοκέω dokeo = látszik görög nyelven).Mind az ebionita, mind a doketista elképzelésnek létezett több későbbi változatban is.

Mivel a kérdés alapvető jelentőségű, több magyarázási kisérlet született, mely igyekezett levezetni, hogy miképpen lehetett az ember Jézus egyben Isten. Jézus isteni képességeinek megmagyarázása született az adopcionista (más néven: dinamikus monarchianizmus) elképzelés, eszerint Isten örökbefogadta az eredetileg teljesen emberi Jézust – ez fogantatása idején vagy megkeresztelkedésekor következett be -, így lett belőle Isten. Ez az elképzés – mint sok más – újjáéledt a későbbi protestantizmusban is, pl. az unitáriusok hasonló nézeteket vallanak.

A két nézettel szemben az apostoli keresztény tanítás szerint Jézus egyszerre ember és egyszerre Isten, teljesen Isten és teljesen ember. Se nem Isten, aki emberi álarcot öltött, sem nem ember, akit Isten a fiává fogadott.

***

A másik jelentős ellenirányzat a keresztény gnoszticizmus volt az apostoli hagyománnyal szemben. Szemben a többi ellenirányzattal, a gnoszticizmus annyira veszélyesnek számított, hogy még az Újszövetségbe is bekerült – lásd Simon mágust az Apostolok cselekedete 8. fejezetében. Bár a gnoszticizmusnak több változata létezett, alapként elmondható a keresztény szempontból releváns irányzatokról, hogy dualisták, szerintük az Ószövetség és az Újszövetség istene két különböző isten. Van egy jó isten, a Legfelsőbb Lény, aki közvetlenül nem megismerhető, ő az Újszövetség istene. Az Ószövetség istene ezzel szemben Demiurgosz (kb. kézműves), a világ létrehozója, aki egy rossz isten. A Legfelsőbb Lény küldte el az emberekhez Krisztust és a Szentlelket, akik segítségével az emberek vissza tudnak térni a Legfelsőbb Lényhez.

A gnosztikus Szentháromság tehát valójában a Legfelsőbb Lény és az általa küldött alacsonyabbrendű két szellemi lény, Krisztus és a Szentlélek. Krisztus tehát a gnosztikusok szerint teljes egészében szellemi lény, emberi megnyilvánulása csak látszat volt. A gnosztikus tan elítélése végül hivatalosan a III. sz. második felében következett be az Egyházban. Azonban a tan túlélte a kort és a középkorban egészen a XIII. századig jelen volt (lásd katárok, bogumilok).

Az az elképzelés, hogy Jézus szellemi lény, vagy valamiféle isten, azonban nem egyezik az Atyával, annak alárendeltje igen népszerű maradt a gnoszticizmus elítélése után is. A XIX. században létrejött mormonizmus Szentháromság-képe hasonló ehhez, mely három önálló, hiererchikusan egymásnak alárendelt istenről beszél.

A gnosztikus-keresztény irányzattal szemben, különösen annak Szentháromság-értelmezése ellen, mely szerint a Szentháromságot egy mindenható isten és az ő által küldött két alacsonyabb rangú szellemi lény alkotja, az Egyház igyekezett bizonyítani, hogy a Szentháromság három személye között nem létezik fel- ill. alárendeltségi viszony.

Ez a gondolat vezetett el a másik véglethez, a modalisztikus monarchianizmushoz, (ill. szabelianizmushoz) mely azt tanította, hogy a Szentháromság három személye közt teljes azonosság áll fenn, Isten csupán három különböző módozatban jelenik meg.

Az Egyház által kifejtett apostoli hagyomány végülis úgy magyarázza, hogy Istennek egyetlen lényege, lénye (uszia, substantia vagy essentia) van és három személye, hiposztázisa (ὑπόστᾰσις, persona). Míg a lényeg azonos, tehát azonos ereje, hatalma, dicsősége, hatása van a Szentháromság három személyének, viszont a három személynek van külön hiposztázis-tulajdonsága, tehát egylényegűek, de nem azonosak.

***

A Szentháromság három személye közti viszony félreértelmezése adta az alapot a gnoszticizmus utáni legjelentősebb ellenirányzatnak, az arianizmusnak. Hatását tekintve a gnoszticizmusnál is fontosabb volt.

Az arianizmus alapvető tétele, hogy Krisztus nem egylényegű az Atyával, hanem más lényegű (azaz nem homousziosz, hanem heterousziosz) és teremtett szellemi lény, őt teremtette elsőként az Atya, aki az egyetlen igaz Isten. Az arianizmus egy másik változata (félaranizmus) szerint Jézus se nem azonos lényegű, se nem más lényegű, hanem homoiusziosz, azaz hasonló lényegű. (A XIX. században kialakult jehovizmus tanítása nagyon hasonló ez utóbbihoz.)

A homousziosz szó használata kezdetben gondot okozott, mivel ugyanezt a szót használták korábban a modalisztikus monarchianizmus képviselői is, azonban más értelemben: míg a monarchianisták a szót abban az értelemben alkalmazták, hogy ez a Szentháromság részeinek teljes egységét jelzi, addig az apostoli hagyományt folytató irányzat ez alatt a 3 hiposztázis lényegi egységét értette, mely nem jelenti azonban a hiposztázisok azonosságát.

Miután a niceai zsinat (325) írásban is tisztázta az apostoli tanítást, az említett homousziosz szó értelmezése továbbra is gondott okozott. Csak a konstantinápolyi zsinaton (381) sikerült egyértelműen tisztázni, hogy a kifejezés nem a már elítélt szabelianizmust éleszti újra. A zsinat által írásban lefektetett hitelv immár egyértelműen fejezte ki az apostoli keresztény hitet:

“1. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében;
2. és az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született; a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, és aki által mindenek lettek;
3. aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától és emberré lett;
4. aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében, és szenvedett és eltemettetett,
5. és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint;
6. és felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján;
7. és újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és az Ő Országának nem lesz vége;
8. és a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott.
9. Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban.
10. Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára.
11. Várom a holtak feltámadását
12. és az eljövendő örök életet. Ámen.”

***

A Szentháromság három személyének kapcsolatáról, s különösen Krisztus magyarázatát illetően több álláspont létezett továbbra is, ugyanis ezeket nem tisztázták a zsinatok.

A fő kérdés az volt, hogy Krisztus emberi mivolta milyen kapcsolatban áll isteni mivoltával.

A két fő teológiai iskola – az alexandriai és az antiochiai – különböző módon viszonyult a kérdéshez.

Az alexandriai iskola fontosnak tartotta Krisztus egységét hangsúlyozni, míg isteni és emberi mivoltát magától értetődőnek tartotta. Ezzel szeretette volna az adopcionizmus bármilyen lehetőségét kizárni.

Az antiochiai iskola viszont fontosnak tartotta Krisztus isteni és emberi mivoltának kihangsúlyozását, az egységet tartva magától értetődőnek. Ezzel szeretette volna a doketizmus bármilyen lehetőségét kizárni.

A két iskola egymás nézeteit sokszor félreértette: az alexandriaiak az antiochiai iskola megfogalmazásait úgy értelmezték, mintha az két külön, egymással laza kapcsolatban álló személyről beszélne Krisztussal kapcsolatban. Az antiochiai iskola viszont az alexandriai iskolát értelmezte úgy, hogy az Krisztus emberi természetét eltörli.

***

Az antiochiai iskola ellenében született meg a monofizitizmus, mely Krisztus egyetlen isteni természetét hirdette. Két fő ága létezett: a korábbi apollinarizmus és a későbbi eutichizmus. Végülis mindkettő azt vallotta, hogy Krisztus emberi természete kezdetben létezett, azonban később feloldódott magasabb rendű isteni természetében. Az emberi természet elhomályosodott, sőt megsemmisült a két természet egyesülésekor.

Az alexandriai iskola ellentétében született meg a nesztorianizmus, mely igyekezett olyan magyarázatot adni, mely nem keveri össze Krisztus isteni és emberi természetét. A nesztoriánus értelmezés szerint dogmatikailag pontatlan, ahogy Isten születéséről és szenvedéséről beszélnek, hiszen Krisztus isteni természete sem nem születhetett, sem nem szenvedhetett, ez csak emberi természetével történhetett meg.

Az alexandriai iskola azzal vádolta Nesztorioszt, hogy szerinte Krisztus két személy, emberi és isteni. Valójában a nesztoriánusoknak nevezett asszír keresztények ezt sosem vallották történelmük során, sőt szerintük Nesztoriosz sem tanította sosem ezt. Valójában az asszír keresztények diofiziták a szó khalkedóni értelmében.

Az efeszoszi zsinat (431) azonban elítélte Nesztorioszt, s így alakult ki az asszír keresztények önálló egyháza.

A vita azonban továbra is az maradt, hogy az egyetlen krisztusi személyben az isteni és az emberi természet milyen módon van jelen: egyetlen természet van vagy két természet.

Az Alexandriában győztes miafizitizmus szerint mind az isteni, mind az emberi rész jelen van az egyetlen természetében, mind a kettő a maga teljességében, elkülönülés és keveredés nélkül van jelen.

Az Antiochiában győztes diofizitizmus szerint viszont két természetről kell beszélni, egy isteni és egy emberi természetről, melyek mindegyike a maga teljességében, elkülönülés és keveredés nélkül van jelen.

Látható, hogy itt majdnem ugyanazt mondja a miafizita és a diofizita álláspont. A viták során a miafiziták a diofizitákat burkolt nesztorianizmussal vádolták, a diofiziták a miafizitákat pedig burkolt monofizitizmussal.

Valójában a két álláspont között lényegi különbség nincs, hiszen az egy természeten belüli isteni és emberi, mindkettő a maga teljességében, elkülönülés és keveredés nélkül nem igazán más, mint a két külön isteni és emberi természet, mindkettő a maga teljességében, elkülönülés és keveredés nélkül.

Azonban azokban az időkben ezeket a különböző megfogalmazásokat súlyos tartalmi különbségként értékelte a közösség, így szűnt meg az egység 451-ben a miafizita ókeletiek és a diofizita ortoxok között.

Az érdekes az, hogy Nesztoriosz megérte a khalkedóni zsinatot (451) és a zsinat által megfogalmazott diofizita álláspontot a saját álláspontjával egyezőnek találta. Az egység azonban nem állt sosem helyre.

Ezen viták alapján alakult ki a három keleti ág. Hozzátesszük: a diofizita megfogalmazás közelebb áll hozzánk, úgy gondoljuk, hogy az pontosabb, ennek ellenére meggyőződésünk, hogy mindhárom ág teológiája ugyanazt az apostoli tanítást tartalmazza, más-más szavakkal kifejezve. Szintén hisszük, hogy a három ág elkülönülése emberi félreértések és hibák miatt történt, s csak idő kérdése, hogy ez az egység ismét helyreálljon.

***

További szakadások is történtek, ezek közül azonban csak hármat említenénk, mert lényegesnek tartjuk őket.

Egy korai tan a montanizmus tana. Két fő jellegzetéssege az apostoli tanítással ellentétben, hogy az egyházat tökéletes emberek gyülekezetének tartja, így kizárt a közösségből minden olyan keresztényt, aki bűnbe esett, valamint a Szentlélek szerepét illető felfogás: a montanisták szerint a “nyelveken szólás” az igaz keresztény gyülekezet egyik fő jele. Sokban hasonlítanak a különféle modern újprotestáns puritán és pünkösdista felekezetekre.

Az eredeti bűn értelmezése egy másik fontos kérdés. Míg nyugaton az eredeti bűn átöröklődéséről kezdtek beszélni, addig keleten a bűn következményének átöröklődéséről. Mindmáig ez egy jelentős különbség: a katolicizmus és a protestantizmus zöme az előbbit vallja, míg a keleti egyházak az utóbbit.

Végül a filoque kérdése, azaz az, hogy a Szentlélek az Atyától vagy az Atyától és a Fiútól származik. Az 1054-es egyházszakadás formális fő oka ez volt. A keleti egyházak az apostoli tanítás értelmében elutasítják a filioque-tant, s a Szentlélek csakis az Atyától való származtatását vallják. Az apostoli tan szerint a filoque-tan összkeveri a Szentháromság személyeit. A keleti energia-tan az, mely a kérdést tisztázza: ez különbséget tesz a Szentlélek személyeinek származása és hatása között. Nyugaton ez a tan nem terjedt el, de a katolikusok hivatalosan is elfogadják ezt a tanítást. Valójában a filioque-tan az, melyben a katolikusok hallgatólagosan már elismerték a keletiek igazát.

Advertisements