“Újjáéledési folyamat”


Mivel 1986-1992 között életvitelszerűen Bulgáriában éltem, sikerült átélnem a bolgár kommunista uralom utolsó éveire jellemző kisebbségellenes üldözést is, különösen annak csúcsát 1989 nyarán. Bár mindvégig Szófiában voltam, ahol az üldözött kisebbségeknek nem igazán éltek képviselői, a hangulatot sikerült átéreznem.

A probléma megértéséhez tudni kell annak gyökereit is.

Hogyan lett Bulgáriában török és muzulmán kisebbség?

Miután a oszmán-törökök 1354-ben megjelentek Európában, azonnal fenyegetést jelentettek Bulgáriára. Bulgária oszmán meghódítása szinte azonnal megkezdődött, majd 1396-ban gyakorlatilag végleg befejeződött, bár egyes kis területrészek még 1422-ig ellenálltak.

Az oszmán uralom Bulgáriában egészen más jellegű volt, mint Magyarországon. Magyarország török hódoltsági része mindvégig határvidék maradt, így sosem került sor a terület valódi integrálására az Oszmán Birodalomba. Ezzel szemben Bulgária esetében pontosan ez történt, ami együtt járt két, a téma szempontjából fontos tényezővel: az egyik a török betelepülés, a másik a félhivatalosan működő iszlám hittérítés, mely leginkább önkéntes alapon folytatódott, egyes időszakban azonban erőszakos formákat is öltött.

A török beletepülés mai eredménye a bulgáriai török kisebbség, mely 99 %-ban szunita iszlám vallású. A legutóbbi bulgáriai népszámláson (2001) 747 ezer bolgár állampolgár vallotta magát török etnikumúnak (9 %). Iszlám vallásúnak viszont 967 ezer személy vallotta magát (12 %). A magukat nem töröknek valló muzulmánok két részre oszthatók: egyik rész a cigányok (a bulgáriai cigányok kb. fele-fele arányban muzulmánok, ill. keresztények) és a pomákok.

pomákok egy sajátos etnikai-vallási csoport, saját önelnevezésük egyszerűen “muzulmán”, etnikai tudatuk tulajdonképpen nincs. Maga a pomák név külső elnevezés, eredetileg sértő célú, jelentése “muzulmánná csinált”, ma már nem minősül ugyan sértőnek, de az átlag pomák nem használja magára. Ők azon bolgár keresztények utódai, akik az oszmán uralom idején önkéntesen vagy erőszakos térítés következtében áttértek az iszlám vallásra. A oszmánkori Bulgáriában az iszlámra áttért bolgárokat a keresztény bolgárok nem tekintették többé bolgároknak, így azok elszigetelődtek, s mivel bolgár nyelvük megmaradt, a törökök sem tekintették őket törököknek. A pomákoknak kifejlett etnikai identitásuk ma sincs, egy rész (elsősorban az értelmiségiek egy része) bolgárnak mondja magát, más rész töröknek, a többség leginkább egyiknek sem.

XIX. századi bolgár nemzeti ébredési mozgalom, mely közel 500 éves szünet után a független Bulgária újraélesztését tűzte ki célul – a balkáni viszonyok között meglepőnek mondható módon – nem volt kisebbségellenes. A nemzeti ébredési mozgalom vezetői szinte kivétel nélkül szabadkőművesek voltak, s igencsak liberális eszméket vallottak, többek között az etnikumok teljes egyenlőségének elvét. Elveik szerint a bolgárok ellenségei nem a törökök, hanem az elmaradott, megreformálhatatlan oszmán állam, amely elleni harc érdeke mind bolgárnak, mind töröknek. Ennek eredményeképpen az önálló (kezdetben még csak autonóm) Bulgária újjászületése után a bulgáriai törökök zöme nem menekült el az országból, hanem az új rendben is helyén maradt, elfogadva az új bolgár-keresztény uralmat. Érdemes összehasonlítani Szerbiával és Görögországgal, ahonnan gyakorlatilag a teljes török népesség kiüldözésre került a két ország önállóságának visszaszerzése során és után szintén a XIX. században.

A bolgár kisebbségi politika

Ez a liberális toleráns szemlélet alapját képezte az 1879-es bolgár alkotmányban megalkotott új rendnek is. Az új hatalom egyik első intézkedése a személyes bosszúk megtiltása volt. Bosszúvágy sajnos volt, hiszen az 1876-os sikertelen bolgár felkelés után tömeges megtorlás történt a felkelők és támogatóik ellen, mely megtorlásokban a helyi muzulmánok sokszor nagyobb aktvitással vettek részt, mint a hivatalos oszmán hatóságok. A legismertebb eset Batak községben (nem messze Plovdivtól) történt, ahol a helyi pomákok majdnem a teljes lakosságot kiirtották, 5000 keresztény bolgárt mészároltak le néhány nap alatt, miután a község vezetése csatlakozott az oszmánellenes felkeléshez. Azonban az új Bulgária vezetői úgy gondolták, hogy a bosszúállás beláthatatlan következményekkel járhat, így az ilyen próbálkozásokat szigorúan megtiltották.

A közhangulat Bulgáriában alapvetően csak az I. vh. után változott meg. A vesztes Balkán-háborúk és a vesztes I. vh. után, valamint az ezekkel kapcsolatos területvesztések kapcsán megerősödött a bolgár nacionalizmus. A huszas és a harmincas években több lakosságcserére is sor került Bulgária és Törökország között.  1934-ben  kezdte meg működését a Rodina (Haza) Szövetség (egy magánegyesület, mely azonban félhivatalos állami helyeslés mellett végezte tevékenységét), mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a pomákok (akik a szervezet szerint mind kényszerből vették fel az iszlám vallást az oszmán uralom idején) visszatérjenek “őseik hitére”, azaz kereszténnyé váljanak és arab-török nevüket változtassák bolgárrá. Bár alapvetően ez a “felvilágosító” tevékenység önkéntes alapon működött, a hatalom támogatása miatt ez mégis félelmet kelett az érintettekben.

A Bulgáriában 1944-ben hatalomra jutott kommunizmus nemzetiségi politikája kezdetben kifejezetten kisebbségpárti volt. A Rodina Szövetség vezetőit egytől egyig meggyilkolták, mint “fasiszta nacionalistákat”. Az új kommunista hatalom saját kommunista török értelmiséget akart kiépíteni, melynek segítségével felvehette volna a harcot a muzulmán vallási befolyással szemben. A török és pomák lakosság körében azonban nem lett népszerű a kommunista kisebbségi politika, annak vallásellenes, ateista irányultsága miatt, mely visszatetszést keltett az akkoriban szinte 100 %-ban mélyen hívő muzulmánok körében.

Sztálin halála után a Todor Zsivkov nevével fémjelzett új vezetés irányt váltott a kisebbségi politikában. Az addigi kisebbségi jogok helyett a bolgár nép egysége lett hangsúlyozva. A bulgáriai muzulmánok szokásai ellen harc indult, mint a “fanatizmus, maradiság” jelei ellen, melyek összeegyeztethetetlenek a modern, szocialista társadalommal.

Zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon erre emlékeztetnek a mai nyugat-európai fejlemények, melyek az iszlám vallásúakra bizonyos ruhadarabok viselésének tilalmát rendelik el. Természetesen a totalitárius kommunista diktatúra keményebb kézzel lépett fel. A rendszerinti eljárás az volt, hogy fiatal “népnevelők” látogattak muzulmán falvakba, ott letépve a nők arcáról a kendőt, s ollóval belevágva hagyományos salvarjukba (a salvar lenge, bő szárú nadrág), azt használhatatlanná téve, helyettük szoknyákat kiosztva a nőknek, az iskolás gyerekeknek pedig direkt az iszlám vallás által tiltott disznóhúst tartalmazó étkeket kiosztva, igyekeztek “modernitásra nevelni” az áldozatokat. Ezért is – bár, bevallom, nem tartozik az iszlám kedvenc vallásaim közé – tartom rasszizmusnak és jogtiprásnak a mai nyugat-európai “iszlámellenes harcot”. Túlságosan emlékeztet a bolgár kommunizmusra… De ezt csak zárójelben mondtam, térjünk vissza témánkhoz!

Az első hivatalos intézkedések elsősorban a pomákok ellen irányultak, 1960 és 1976 között összesen kb. 220 ezer pomák nevét kényszerbolgárosították. Miután Törökország 1974-ben agressziót követett el Ciprus ellen, a hatalom suttogó propagandája terjeszteni kezdte, hogy Törökország Bulgáriát is készül megtámadni a török és muzulmán kisebbség védelmének ürügyével, ezért meg kell “oldani” a “törökkérdést” is.  Az új 1977-es bolgár alkotmányból már hiányzott a “kisebbség” szó.

A “törökkérdés” megoldása

A hatalom 1984-ben kezdte meg a “törökkérdés” “megoldását”. A vezetés kijelentette, hogy Bulgáriában egyáltalán nincsenek törökök, a hatalom történészei pedig olyan elemzésekkel álltak elő, melyek szerint valójában Bulgária területére sosem volt török betelepülés az oszmán időkben, s az összes bulgáriai muzulmán az oszmán hatalom által erőszakosan iszlám hitre térített bolgár keresztények utódai, akik az oszmán uralom alatt “tévesen” török identitásra váltottak. Így a törökök valójában bolgárok, s a hatalom hazafias feladatot lát el azzal, hogy a magukat törököknek gondolókat ráébreszti bolgár gyökereikre.

Bár a bolgár lakosság zöme sosem hitte el ezeket az új történelmi “tényeket”, hiszen szemben állt nem csak a józan logikával, de még a néhány évvel korábbi kommunista történelemkönyvekkel is, a suttogó propaganda “török veszély” kártyája sokakban azt a hitet keltette, hogy Bulgária előtt valóban az a veszély áll, hogy Törökország hamarosan meg fogja támadni, azaz megismétlődik a ciprusi eseménysorozat, így az átlagbolgár mindezt valamiféle jogos önvédelemnek tekintette. A józan hangok, melyek szerint abszurdum, hogy a hidegháborús viszonyok között egy NATO-tagállam csak úgy megtámadja a Varsói Szerződés egyik tagállamát, süket fülekre találtak. Így a bolgár lakosság zöme nem tiltakozott a hatalom intézkedései ellen.

1984-ben új “névtörvény” lépett hatályba Bulgáriába, minden bolgár állampolgár köteles volt bolgár nevet felvenni, kivételt csak a bulgáriai zsidó és örmény kisebbség képezett. Kötelező lett a vezetéknevek bolgár végződése is, azaz az -ov/-ova, -ev/-eva, -szki/-szka végződés, az említett zsidó és örmény kisebbséget leszámítva csak egyes egyedi esetekben tettek kivételt a hatóságok, viszont a rendelkezéseket a muzulmánok esetében kivétel nélkül alkalmazták és teljes szigorral.

Míg a muzulmán vallású cigányok kifejezetten örömmel fogadták az intézkedéseket, mivel azokat “bolgárnak való elismerésük” jeleként értékelték, a törökök körében mindez felháborodást keltett. Aki nem kérelmezett magának új bolgár nevet, annak a hatóság adott új nevet. A régi nevet tartalmazó igazolványokat, ha azokat tulajdonosaik nem adták át, a hatóságok érvénytelenítették, így azok tulajdonosai nem kaptak a továbbiakban munkát sem, s el lettek zárva a normális élet összes lehetősége elől.

Egyes településeken helyi törökök de facto felkelést kezdeményeztek az új, bolgár nevet tartalmazó személyazonossági okmányaik miatt. Több esetben szabályos harc is kialakult bolgár állambiztonsági egységek és helybéli törökök között. Összesen több száz törököt gyilkolt meg a hatalom a helyi felkelések leverésekor, a pontos szám ismeretlen.

Időközben megszerveződött az elsősorban passzív török ellenállás mellett a radikális török szárny is, mely terrorizmussal kívánt harcolni jogaikért. Török terroristák több merényletet is elkövettek: a szófiai cirkuszt felgyújtották (máig nincs állandó cirkusza Szófiának), aminek emberi áldozata ugyan nem lett, de az összes cirkuszi állat élve elégett, majd több halálos vonatrobbantásra is sor került, ill. Fekete-tengeri idegenforgalmi objektumok is támadások áldozatául estek. Egyes későbbi – sosem megerősített – beszámolók szerint a radikális török terroristák mögött valójában a bolgár Állambiztonság állt, mely elégedetlenkedve a nem kellően törökellenes közhangulattal, így próbálta az átlagbolgárt meggyőzni a török veszély valódiságáról. Ezt az összeesküvéselméletet látszik alátámasztani a terrorista merényletek nyilvánvalóan provokatív célpontválasztása: a cirkuszi állatok értelmetlen felgyújtása, majd a vasúti merényletek esetében direkt olyan vagonok felrobbantása, melyben kisgyerekes anyák utaztak (a legnagyobb vonatrobbantásnak pl. hét nő és két gyerek volt a halálos áldozata), miközben egyetlen rendőrt, katonát, hivatalos személyt nem ért soha semmilyen támadás.

Mindezek ellenére, 1989-re a közhangulat egyre kevésbé hitt a hatalom hivatalos változatában, a törökök ellenállására egyre több értelmiségi immár mint a kommunista hatalom elleni bátor ellenállásra tekintett, s nem mint “bolgárellenes veszélyre”. A bolgár kommunista hatalom időközben elvesztette a Szovjetúnió támogatását is. Mindezek miatt a hatalom elszánta magát az utolsó lépésre: a bulgáriai törökök Törökországba való kényszerkitelepítésére.

1989 nyarán történt a később a népnyelvben  „Nagy Kirándulás” néven ismertté vált eseménysorozat, melynek kereteiben a hatóságok útleveleket adtak kiválasztott törökök kezébe, kényszerítve őket az ország elhagyására, rendszerint 24 órát adva értékeik összeszedésére. A későbbi adatok szerint összesen 360 ezer személy hagyta el Bulgáriát, egy részük önkéntesen távozott. Sok török azonban nem akarta elhagyni szülőfaluját, ellenük a legkülönbözőbb kényszerintézkedéseket alkalmazták: a falvakat rendőri és katonai egységek vették körül, a lakosok nem hagyhatták el falvaikat, a falvakban viszont az élelmiszerboltokat bezárták, s az orvosi ellátást megtagadták a betegektől.

A közhangulatban azonban a változás a hatalom számára meglepő módon fordítottnak bizonyult. Míg az igencsak anyagias szemléletű átlagbolgár a névváltoztatást a ciprusi példa emlegetése miatt még elfogadta amolyan önvédelmi intézkedésként, 360 ezer ember anyagi kisemmizése már együttérzést keltett az áldozatokkal. Az anyagi kisemmizés tény volt, hiszen a rövid határidő alatt a török családok általában kénytelenek voltak ingóságaikat nevetségesen alacsony áron elkótyavetyélni, hogy pénzhez jussanak, hiszen nem vihettek magukkal mindent. Ráadásul az emberek hangulatát az is negatív irányban befolyásolta, hogy híre ment sok esetnek, amikor helyi kommunista pártemberek vásárolták fel a kiűzésre ítélt törökök vagyonát, így hatalmas nyereséghez jutva.

Fontos mindehhez hozzátenni, hogy mindez teljes hírzárlat mellett történt, az egyes eseményekről a sajtó nem számolt be semmilyen formában. Értesüléseket csak magánemberek útján lehetett szerezni, de az összkép teljesen ismeretlen maradt abban az időben. Bár a Szabad Európa Rádió bolgár részlege (a legnépszerűbb rádióadó az akkori Bulgáriában) tudosítást adott sok mindenről, valójában az összkép számukra is ismeretlen maradt, így még onnan sem lehetett teljes képet kapni az egész folyamatról. A hírzárlatot a hatalom ügyesen ki is használta, a suttogó propaganda fantasztikusnál fantasztikusabb álhíreket terjesztett, melyek sokakban valódi félelmet keltettek. Közben a hatalom “spontán” tüntetéseket is szervezett pl. a  szófiai török követség előtt, tiltakozva az “agresszív török politika” ellen.

hisztéria– és pánikkeltésben nagyon sikeresek voltak a kommunisták. Akkoriban volt éppen egyéves nagyobbik fiam, s gyakran sétáltattam a szófiai lakásunkhoz közeli parkban. Így sokszor fültanúja voltam a tényleges hisztériának és pániknak, mely egyeseket megfertőzött. Egy esetben egy sétálóbotos bácsitól arról értesültem, hogy a török tankok már áttörtek a határon, s megindultak Plovdiv felé, s éppen szovjet-amerikai tárgyalások folynak a török támadás megállításáról. Máskor síró idős assszonyt láttam az egyik parki padon, aki elmondta, hogy ő már öreg, neki már mindegy, de sajnálja a gyerekeket, mert a törökök napokon belül Szófiába érnek, s mindenkinek elvágják a torkát. De kisgyerekes kismamát is láttam, aki kijelentette, hogy a jövő héttől valószínűleg csatlakozik a “bolgár partizánokhoz”, mert így tudja segíteni a harcot a török megszállás ellen, mely már megindult, de az újságok direkt nem írták még meg, hogy nehogy pánik törjön ki.

Utólagos események

A későbbi magyarázatok szerint az egész intézkedéssorozat valódi célja a bolgár nép egységének növelése volt, s egy ellenség találása, így elkerülendő, hogy az emberek az egyre növekvő gazdasági csődről, a életszínvonal zuhanásáról, valamint a Szovjetúnió-beli reformokról beszéljenek. A bolgár kommunista vezetés érezte, hogy már Moszkvára sem számíthat, hiszen a gorbacsovi politika már nem támogatta a “szocializmus” bármi áron való fenntartását a volt szovjet csatlósállamokban. Ez a számukra rémisztő helyzet késztette arra a bolgár kommunista vezetést, hogy diktatórikus hatalmukat nacionalista, “nemzetmentő” alapon próbálják újrafogalmazni és megtartani.

Mindenesetre egy biztos: ez volt a legveszélyesebb és legkárosabb ötlete a kommunista Bulgária vezetőségének. Csak szerencse, hogy nem történt belőle nagyobb baj. A kommunizmus 1989 novemberében bekövetkezett bulgáriai bukása után nagyon gyorsan intézkedések történtek a megtörténtek “visszacsinálására”: minden elüldözött visszakapta bolgár állampolgárságát, a kényszerből eladott ingatlanokra vonatkozó adásvételi szerződéseket visszamenőlegesen érvénytelenítették, s mindenki gyors adminisztratív procedúrával visszakaphatta vagy eredeti nevét vagy bármilyen más nevet választhatott magának, amennyibe áldozata volt a kényszer-névváltoztatásnak (egyébként Bulgáriában a névváltoztatás nem egyszerű dolog, hosszadalmas bírósági ügymenettel jár, s alapesetben nem is engedélyezik nyomós ok hiányában). Szintén segített a megbékélésben, hogy a török és a muzulmán lakosság alapvetően nem a “bolgárokban” látta az üldözés elkövetőit, hanem a kommunista vezetőkben, így kevés kivétellel nem alakultak ki etnikai alapú konfliktusok. Úgyszintén pozitív szerepet játszott, hogy hamarosan megalakult a Mozgalom a Jogokért és Szabadságokért nevű párt, mely mind a mai napig monopolszerepet tölt be a bulgáriai törökök és muzulmánok politikai képviseletében, így a radikálisabb irányzatú törökök és muzulmánok nem jutottak sosem politikai szerephez.

Sajnos az egész “újjáéledési folyamat” kitervelőit és irányítóit SOSEM ítélték el. Bár már 1990-ben megindultak perek ez ügyben – többek között Todor Zsivkov volt az egyik vádlott – az összes ilyen per éveken keresztül húzódott, a vádlottak egy része közben meghalt, majd 2009-ben letelt a 20-éves elévülési idő.

Végül egy érdekes videó, angol feliratokkal: http://www.youtube.com/watch?v=a1R6_4U3ykI.

kék: bolgár keresztény többség, zöld: török többség,

sárga: bolgár és török vegyes, nincs többség, piros: bolgár muzulmán többség

Reklámok

2 thoughts on ““Újjáéledési folyamat”

  1. Ha a bulgáriai muszlimok 10% bolgár, 80% török akkor ez a területi eloszlásban, hogy nem tükröződik?

    • A bolgár muszlimok többsége Szmoljan környékén van, de sehol sem alkotnak többséget.

Hozzászólások lezárva.