Kedvenc irodalmi művem


Kedvenc irodalmi művem egy magyar regény. Címe Kazohínia. Írta Szathmári Sándor (1897-1974), gépészmérnök. Igazi egykötetes író, mert bár írt más is, többi műve szürke, érdektelen, a Kazohínia viszont igazi remekmű.

A mű egy modern – pontosabban a XX. század 30-as éveiben játszódó – Gulliver-történet. Műfaja: sci-fi, antiutópia, paródia, s társadalomkritika egyben.

Összesen négy változatban jelent meg: először 1941-ben egy erősen cenzúrázott változatban. Majd 1946-ban cenzúrázatlanul, kiegészítve egy új fejezettel. Majd a végső változat megjelent 1957-ben, ez egyezett az 1946-os változattal, de kimaradt belőle az 1946-os változat új fejezete.

A Kádár-korszak hivatalos értelmezése szerint a szerző egy kommunista társadalom tökéletes utópiáját mutatja be művében, s ennek ellentéteként a kapitalizmus értelmetlenségét és őrült mivoltát.

Valójában aki elolvasta a könyvet, kinevette a kádárista hivatalos értelmezést, mert a könyv egészen mást mond: bár kritizálja az emberi társadalom visszaságait, ezzel együtt éppenhogy arra mutat rá, hogy az utópista társadalmak gyilkos rendszerek.

Mindezt sajátos humorral ötvözve.

Sajnos a szerző nemzetközileg teljesen ismeretlen, pedig Orwell és Huxley méltó társa lehetne az antiutópiás irodalomban. Sajnos még Magyarországon is szinte ismeretlen, jellemző, hogy a többkötetes egyetemi irodalmi tankönyvben (“Magyar irodalom története”, népszerű nevén: “Spenót”) egy sor sincs róla.

A könyv története lényegében az, hogy Gulliver, a hajóorvos ismét hajóra száll, majd hajótörést szenved, s egy teljesen ismeretlen szigetre vetődik, ahol a szigetlakók, a hinek, kommunista társadalomban élnek. A hinek nem ismerik a pénzt, az államot, a társadalomtudományokat, az érzelmeket, a művészetet, sőt nemcsak hogy nem ismerik mindezt, de mindezt egy betegség következményének tartják, a betegség neve pedig “lélek”. A hinek szerint a lélek a legsúlyosabb emberi betegség, mert arra készteti a “lelkes embereket”, hogy az anyagi világ helyett mindenféle valóságban nem létező dologgal foglalkozzanak.

A hinek társadalomban is vannak olyan egyének, akik nem tudnak beilleszkedni a “tökéletes” társadalomba. Ezeket belohineknek nevezik, s tanítják őket. Azok a belohinek pedig, akik a tanítás ellenére sem képesek beilleszkedni, azok behineknek minősülnek, ami nem-embert jelenti, ezeket bezárják egy magas és vastag falakkal ellátott telepre, s ott élhetik a maguk világát. A behinek mindenben a hinek ellenkezője, ők értelmetlen szabályok szerint élnek, nemlétező fogalmakra új szavakat találnak, s vitatkoznak a nemlétező fogalmakról, mert két csoportra oszlanak a konákra és a kemonokra.

Egy jellemző részlet a hin társadalomból, miután Gulliver munkát vállal, mint betegápoló egy kórházban:

“Kollégám mindjárt az első nap megkérdezte nevemet is. Meglepődtem, hogy egyáltalán érdeklődnek az alkalmazottak kiléte iránt, de kiderült, hogy a szakközlönyt akarják címemre küldeni.

Mikor megmondtam, azt felelte, hogy az nem név, mert – semmi kapcsolatban nem áll velem!

El voltam képedve, hogy merészel ilyet állítani, elvégre én csak jobban tudom, hogy hívnak, de ő változatlanul erősítgette, hogy a Gulliver szóval semmi kapcsolatban nem vagyok, az egy értelmetlen betűhalmaz, és majd segíteni fog nevemet eszembe juttatni.

Ha a nevetést nem tekintenék behinségnek, igazán nagyot tudtam volna kacagni, de ő a világ legtermészetesebb hangján születésem ideje és lakásom címe felől érdeklődött, majd születésem napját az ő időszámításukra átszámítva, azt mondta:

– Na látod, a te neved Zamono Nital.

Szájtátva bámultam rá, majd hosszas fejtörés után sütöttem ki “nevem” értelmét: a “Z” betű azt jelzi, hogy a szó személynév, a többi születési adatokat, nemet és szaktudást, a második szó pedig telefonszámomat jelenti, ami lakcímemmel azonos. A hinek tehát költözéskor nevük felét is megváltoztatják.

Én azon csodálkoztam, miért nincs a hineknek saját nevük, ő pedig azon, hogy nekünk miért nincs sajátnevünk, csak oda nem tartozó, értelmetlen betűhalmazunk.

– Mi másra való a név – kérdezte -, ha nem arra, hogy az illetőt megismerjük belőle?

Én ellene vetettem, hogy tárgyi adatokból úgysem lehet az illetőt mint karaktert megismerni, de csak körülírva tudtam kifejezni, mert a karakterre sincs szavuk, és akkor is azt felelte, hogy furcsa ország lehet az én hazám, őnáluk bizony minden ember egyformán oxigént lélegzik be, és szénhidrátokkal meg fehérjékkel táplálkozik.

De amennyire távol voltak ők az egyéniség megértésétől, annyira távol voltam én az ő gyakorlati tudásuktól.”

Gulliver elborzad, amikor tapasztalja hogyan oktatják a hin gyermekeket:

“Ma sem tudom, milyen területen álltam, mikor egy kézikocsi tűnt szemembe, amit egy férfi tolt, és rajta minden lepel nélkül egy férfihulla feküdt.

A látvány megriasztott, de némileg szokva voltam hozzá, hogy a hinek között ne keressek szégyent, tehát belenyugodtam, sőt örültem, hogy a kocsi nyomán eltalálok az orvosi fakultásra.

Nyomába szegődtem tehát. A kocsi egy ajtóhoz közeledett, amely magától szétnyílt előtte. Egy folyosóra kerültünk.

Legnagyobb meglepetésemre a folyosón egész apró gyermekeket láttam, a hin pedig minden emóció nélkül tolta végig köztük a hullát. A gyermekek közül néhányan fel is figyeltek, és érdeklődve követték a kocsit.

Ez mégis több volt, mint amennyit felháborodás nélkül el tudtam fogadni.

És ez még csak a kezdet volt! Igazi meglepetésem akkor következett, mikor a hin betolta a hullát egy terembe. A teremben már három másik asztalon feküdtek meztelen emberi hullák, körülvéve mindkét nembeli ártatlan apróságokkal!

A gyermekek gumikesztyűs kezében pedig kés, és minden megilletődés nélkül boncolták a hulla beleit és nemi részeit.

A döbbenetes látványtól elállt a lélegzetem.

Egy felnőtthöz fordultam, aki magyarázott a gyermekeknek. Megkérdeztem, hogy ezekből lesznek-e az orvosok, bár már az is különösnek tűnt fel, hogy hét-nyolc éves korukban csepegtetik beléjük azt, amit a művelt Európában csak húszéves korban fednek fel a kifejlett lélek előtt.

Azt a feleletet kaptam, hogy ezek még nem tanulnak szakmát, csak az élethez szükséges elemi ismereteket, az orvosok a másik épületben vannak.

Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Akkor mi címen kerül a hulla a gyermekek kezébe?

Erre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta, hogy ezzel kezdődik a tanítás. Az embernek először saját testét kell megismernie.

A gyermeki ártatlanságnak ilyen trágár és otromba legázolása olyan undorral töltött el, hogy szó nélkül kifordultam, és nem voltam többé kíváncsi az orvosi fakultásra sem. Inkább nem kell a tudományuk, semmint hogy az emberi lélek e frivol meggyalázását akár passzív szemlélettel is el kelljen szenvednem.”

Mivel végülis Gulliver képtelen beilleszkedni a hin társadalomba, behinnek nyilvánítják és beteszik a behin telepre. Első találkozása a behin társadalommal:

“Egy padon valaki könyvet olvasott. Rövid tétovázás után megszólítottam:

– Zavarlak, ha kérdezlek?

Az ujját az orrára téve azt mondta:

– Pricc-prucc – és mosolygott.

– Engem most hoztak ide – szóltam kérlelve. – Ismeretlen vagyok. Kérlek, hogy felelj nekem.

Erre hirtelen megenyhülve fordult hozzám.

– Á! Nem tudtam. Akkor persze más az eset. Minden kvari. Értem. Tehát megtanítalak. Pricc-prucc, azbelki.

– Micsoda? – rökönyödtem meg.

– Belki – felelte a legnagyobb lelki nyugalommal, míg én a menekülést kerestem. – Te persze ezt nem érted, mert nem tudod, hogy mi a ketni.

– Ketni?!

– Ketni. Ha azt mondják, pricc-prucc, azt neked vissza kell mondanod, és az ujjadat az orrodra tenni, mert nálunk ez a belki. Ha ezt nem teszed, nem viselkedsz ketni módon, és persze hogy enoálnak miattad.

– Enoálnak?!

– Na hallod? Még ne is enoáljanak, ha valaki nem viselkedik ketni módon?!

– Persze, persze – mondtam csillapítóan. – És az mi?

– Ja, igaz, ezt sem tudod. Hát, ahogy én a könyvbe visszabújtam, az mutatta, hogy belül enoáltam miattad. Vigyázz, mert annak is kiteheted magadat, hogy megütnek, ha nem vagy ketni.

– Ha nem mondom, hogy pricc-prucc?

– Persze! Mit csodálkozol ezen?

– És ha azt mondom, hogy pricc-prucc?

– Akkor mosolyognak, és megvakarják a farodat, mire te visszavakarod az övékét. Ez jelzi, hogy nem enoáltok egymás miatt, és mindketten ketni vagytok.

– Hát ez hülyeség! – mondtam felcsattanva.

Az összevonta szemöldökét.

– Vigyázz, ne beszélj így a ketniről, mert a legnagyobb enoának lehetsz kitéve. Én kvarálom viselkedésedet, mert most jöttél, de tanuld meg a ketnit, ami minket a kinti bivak tömeg fölé emel.

– Bivak?!

– Bivak. Mert úgy viselkednek, mint egy bivak. Ha mi belkizünk nekik, oda se figyelnek, sőt, ha a farukat megvakarjuk, hülyén bámulnak ránk. Mind hülye. Egytől egyig! És fogalmuk sincs a ketniről.

Ezzel a faromat megvakarta, és nekem vissza kellett vakarni, hogy ép elmémet bebizonyítsam!”

A behin iskolában Gulliver bajba keveri magát:

“De a sors, jobban mondva a téboly nem engedte, hogy csak ennyi kalanddal ússzam meg a mai napot.

Amint ugyanis a kapun kiértem, az egyik gyermek játék közben rohanva menekült egy társa elől, és teljes lendülettel belém szaladt. Mérgesen rászóltam:

– Nyisd ki a szemed, fiacskám!

A gyermek értelmetlenül bámult rám.

– Mit? – kérdezte.

– A szemed! Nézz körül, ha szaladsz!

– Mi az, hogy szemem?

Már majdnem összeszidtam, azt hittem, bosszantani akar, de a gyermek a legkomolyabb arccal kért, magyarázzam meg neki, mi a szem.

– Ez a két fényes golyó az orrod fölött – mondtam rámutatva.

– És mért nyissam ki?

– Hogy láss.

– A smaragdkővel látni? – mondta csodálkozva.

Most már láttam, hogy a gyermek nem ismeri a szemét, és minden bosszúságom ellenére pár szóban megmagyaráztam, hogy az nem smaragdkő, hanem szem, amivel látunk, de a gyermek csak nevetett, majd hirtelen megfordult, és a prokóhoz szaladt.

– Vaké! Vaké! – jajgatta lelkendezve. – Ez az ember azt mondta, hogy a smaragdkő a szemem, és azzal látni kell.

Én már nem törődtem tovább vele, utamra akartam indulni, de a proko néhány ugrással előttem termett, megragadott, félrevonszolt, és ott izgatott szavakkal esett nekem.

– Miért rontod meg ezt az ártatlan csöppséget?

– Én rontom?

– Ne tagadd! A gyermek nem magától mondja, hogy szeme van, és azzal látni kell! Ezt csak tőled tudhatja!

Elhűlt bennem a vér. Nem tagadtam, hogy én mondtam, csak azt kérdeztem, miért volna ez rontás?

– Neked az nem rontás, ha a gyermek idő előtt megismeri szerveit? Nem rontás, ha megtudja, hogy azokkal mit kell csinálni?

Ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam, mondván, hogy ennek semmi reális értelme, a gyermek úgyis rájön, hogy mire való a szeme, a szerveket úgysem lehet más célra használni, és ha ezt eltitkoljuk, csak veszélyek származnak belőle a gyermekre, míg szervei ismeretéből csak haszna lehet. Sőt, ezzel kell kezdődnie a tanulásnak, hogy a gyermek legelőször saját testét ismerje meg. Hogy tudja különben védeni egészségét?

– Ó, te aljas! Neked nem veszély az, ha ez a zsenge teremtés nyitogatja a szemét, és azzal látni akar?

Már nagyon felmérgelődtem, és nem bírtam magamat türtőztetni. Azt ajánlottam, hogy ha bolond, kezeltesse magát, de ne molesztáljon az utcán értelmes embereket. Szó szót követett, a járókelők közül többen körém gyűltek, akiknek elpanaszoltam az aljas inzultust, de akár hiszik, olvasóim, akár nem, nem támadómat intették csendre, hanem még nekem támadtak, és csak gyors futásban tudtam menedéket találni az elmeháborodottak elől. Még akkor is azt kiabálták utánam, hogy tönkreteszem a gyermekek bruhuját!”

A behineknél az élelem tabu, bár esznek, de ezt nem mondják nyilvánosan, ehelyett abban hisznek, hogy a hónaalj alá szorított kavics tartja fenn az emberi életet. Gulliver megpróbál ennek utána járni:

“A kavicsszorítás őrülete azonban nem hagyott nyugodni, és egyszer megkockáztattam Zemöki előtt azt az állítást, hogy talán mégsem tápláló. Bizonyságul hivatkoztam rá, hogy a világon egyetlen élőlény sem táplálkozik ilyen módón. Viszont Zemöki megmagyarázta, hogy épp ezen tény által van igazolva a kavicsteória, mert az embernek bruhuja van, tehát nem tartozik a világ közönséges élőlényeihez, és így magától értetődően más szükségletei vannak.

Azt feleltem, hogy ahogyan az ember anatómiáját az oxfordi egyetemen megismertem, gyomrától a haja száláig minden egyes szerve táplálékot, és nem kavicsot kíván. Zemöki azonban figyelmeztetett, hogy újból szememre és tapasztalatomra hivatkozom, ami nem jó, és melegen ajánlotta, hogy óvakodjam a kavicstáplálkozás kétségbevonásától, mert ez is aneba, és a behinek nagyon kényesek a bruhujukra, úgyhogy az ilyen gyalázkodást nem egy lamikon véresen torolták meg.”

Ezek után többet nem mondok, aki nem ismerte volna, annak ajánlom a könyvet. Szerencsére ingyenesen megtalálható a Széchenyi Könyvtár internetes részlegében a http://mek.niif.hu/01000/01071/html/index.htm címen.

Advertisements

One thought on “Kedvenc irodalmi művem

  1. Hello there!
    Most mar 3 napja folyamatosan 10-15 ertesitest kapok uj cikkekrol. Ez egy kicsit sok, zavaro.
    Ez direkt van, vagy a rendszerrel van valami ami ezt okozza?
    Ha tovabbra is szet lesz spamelve a fiokom akkor le fogok iratkozni, pedig vannak neha jo irasok ezen a blogon.

Hozzászólások lezárva.