Hány óra van?


Már elemeztem az időzónák és a nyári időszámítás káros hatását, most magával az időméréssel kapcsolatos kételyeimet osztanám meg.

Ugye milyen kellemetlen pl. decemberben és januárban sötétben kelni, sötétben hazaérni munkából? Különösen a kisgyermekek számára igen megterhelő sötétben iskolába menni.

Pedig a megoldást már évezredekkel ezelőtt megtalálta az emberiség, nincs mit keresni, csak alkalmazni kell az elfeledett évezredes tudást!

Az időmérés ősi igénye az embernek, a csillagászat talán a legrégebbi emberi tudomány, s elsődleges célja éppen az időmérés problémájának megoldása volt. Most nem célom ezt elmesélni, a lényeg, hogy minden emberi kultúra nagyon korán megoldotta a probléma lényegét – naptár nélküli emberi kultúra egyszerűen nem létezik.

Az ősidőkben az “óra” fogalma szükségtelen volt, elegendő volt tudni a napkeltét, a delet és a napnyugtát. Később szükségessé vált a nap részletesebb beosztása. Erre több módszer alakult ki, a legelterjedtebb a babilóni eredetű lett, mely lényegileg a jelenlegi rendszerrel azonos, azaz a napot 24 órára osztották. Valószínűleg azért 24-re, mert ez a szám sok számmal osztható.

A baj a késő középkorban történt, nagyjából a XIII. században, akkor rontottuk el a egészet. Ekkora alakult ki az a technológiai háttér, mely immár nagy pontossággal volt képes mérni az időt egy napon belül is.

A “baj” szó persze nem pontos. Hiszen nem az a baj, hogy egyre pontosabb lett az időmérés, erre szükség volt egy sor tudományban. A baj az, hogy az emberek életüket is alárendelték az egyre pontosabb időmérő eszközöknek. Az egyes országok fejlettsége függvényében a XVIII.-XIX. sz. során szinte az egész világon bekövetkezett az óra diktatúrája az ember felett. Ma, a XXI. sz. elején pedig immár a világ legelmaradottabb részein is kihalóban van a hagyományos, emberközpontű időmérés.

Mi lett volna a megoldás? Pofonegyszerű. Az időmérést ketté kellett volna választani: tudományos és civil órára. A tudományos óra mérje nyugodtan a nanoszekundumokat is, ez senkit nem zavar. De a normál hétköznapi emberi életben a civil óra legyen a támpont!

Mi az a civil óra? Az, ami az ember természetes biológiai órájához igazodik.

Az ókori Róma emberközpontú kultúrája jó példa erre. A nap nappali részét 12 órára, s az éjszakai részét is 12 órára osztották (bár az éjszakai órákat a gyakorlatban nem használták, “akkor úgyis sötét van” alapon).

A rómaiaknál a nappal 12 órára való beosztása úgy történt, hogy a napkelte és a napnyugta közötti időszakot 12 egyenlő részre osztották, s a számozást is természetesen napkeltétől kezdték. Tehát a napkelte utáni első tizenketted szakasz volt a prima hora (első óra), az utolsó meg a duodecima hora (tizenkettedik óra). Így dél mindig hat órakor volt, a dél mindig pontosan a hatodik óra végén és a hetedik óra kezdetén volt.

A rómaiak különös szokása volt, hogy jobban szerettek visszafelé, mint előre számolni. Tehát mintha pl. a mai napról nem azt mondanánk, hogy november 23. napja van, hanem azt mondanánk, hogy ez november hátulról 8. napja. Az ok nem ismert, de a római ember számára valahogy lényegesebb infó volt, hogy mennyi van még hátra a hónap végéig, mint az, hogy mennyi telt el belőle.

Megjegyzem: ennél azért bonyolultabb volt a római naptár – mely egyébként gyakorlatilag a modern naptárral nagyban azonos -, mert minden hónapban volt három kitüntetett nap (ezek közül az egyik az “idus”, mely a művelt magyar nyelvben is elterjedt “hónap közepe” értelemben, bár a rómaiaknál nem minden esetben volt a hónap 15. napja, a legtöbb hónapban ez a 13. nap volt*), s e három naphoz képest mondták meg a mindenkori dátumot a rómaiak, de minden esetben visszafelé számolva, nem előre. Egy példa: ma november 23. van, ezt a római ember úgy írná le és úgy mondaná, hogy “ANTE DIEM OCTAVVM KALENDAS DECEMBRES”, rövidítve írában: “A D VIII KAL DEC”, ami szó szerinti fordításban azt jelenti: “december első napja előtti 8. nap”. Miért mondtam ezt el? Csak azért, mert esetenként a naptár analógiája alapján az órák mondásánál is előfordult, hogy a rómaiak visszafelé mondták az időt, legalábbis délelőtt. Tehát pl. 2 órakor egyesek inkább azt mondták, hogy “még 4 óra van délig”. Bár az órák esetében a hivatalos változat ez esetben a “2 óra” volt. Hozzáteszem: a római visszafelé számolást végülis mindenki ismeri, aki helyesen tudja használni a római számokat, hiszen pl. a IX szám esetében látható ez a logika, mivel a szám értelmezése valójában “1 híján 10”.

E kis kitérő után persze mindenkiben felmerül a kérdés: dehát ha a rómaiaknál dél mindig 6-kor volt, s napkeltétől délig valamint déltől napnyugtáig pedig mindig 6 óra telt el, akkor ezek az órák minden nap különböző hosszúságúak voltak! Hiszen – az Egyenlítő vidékének kivételével – az egész Földön a napkelte és napnyugta mindig más időpontban van, a téli napfordulókor a nappal nagyon rövid, a nyári napfordulókor meg az éjszaka nagyon rövid.

Igen, így igaz, a római órák minden nap külöböző hosszúságúak voltak! Egyezés csak az egymástól pontosan 6 hónapra lévő napok esetében volt. Decemberben a nappal alig majdnem 9 csillagászati órán keresztül tart Róma szélességi fokán, júniusban viszont kb. 15 csillagászati órán keresztül. Ebből kiszámítható, hogy decemberben egy civil óra átlagos hossza alig kb. 45 perc volt, míg júniusban egy civil óra hossza kb. 1 csillagászati óra és 15 perc volt.

Az emberek természetes ritmusa a nap mozgásához igazodott. Napkelte után keltek, függetlenül, hogy az napkelte a csillagászati idő szerint mikor történt, azaz a csillagászati idő szerint nyáron nagyon korán kezdődött az élet, télen meg nagyon későn. Az aktív tevékenység befejezése ugyanígy a napnyugtához igazodott. A római óra pedig ugyanezt jelezte vissza. Az emberek minden nap az első órában keltek fel alvásból, csak éppen ez a csillagászati idő szerint mindig máskor volt. A munkavégzés jellemzően a második órában kezdődött, ismét függetlenül attól, hogy ez a csillagászati idő szerint mikor kezdődött. Az átlag rabszolga, szabad dolgozó, vagy állami hivatalnok, stb. a nyár első napján tehát átlag napi 14 csillagászati órán keresztül dolgozott (csillagászati idő szerint reggel háromegyed 6-tól este fél 8-ig), a tél első napján viszont csak 8 csillagászati órán keresztül dolgozott (csillagászati idő szerint reggel fél 9-től este fél 5-ig).

Valójában a munka kevesebb ideig tartott, mert a déli pihenő általános, gyakorlatilag kötelező szokás volt akkoriban. A gazdagabb rétegek a civil óra szerinti 7-10 között pihentek, míg a szegényebbek 7-9 és a rabszolgák 7-8 között, de most ebbe ne menjünk bele.

Ez a rendszer az ember természetes ritmusához igazodik, s igencsak helyes lenne újrabevezetését komolyan átgondolni. Az ember belső órája nem képes alkalmazkodni a csillagászati időhöz, mégis arra van kényszerítve, hogy ezt tegye.

Szerintem ezt meg kellene komolyan fontolni!

Bár nem teljesen tartozik ide, megjegyezném, hogy Kelet-Afrika egyes részein, a szuahéli nyelv** elterjedésének övezetében (főleg: Tanzánia, Uganda, Kenya, Kelet-Kongó (DK)) a “normál” óra mellett mind a mai napig használják a “szuahéli órát”, melyen 0 és 24 óra napkeltekor van, dél pedig mindig 6-kor. Hozzá kell tenni: itt az órák hossza nem változik, s erre nincs is szükség, hiszen az Egyenlítő vidékéről beszélünk, ahol eleve a napkelte – csillagászati idő szerint – mindig 6-kor, a napnyugta meg mindig 18-kor van.

*

 

Megjegyzések:

* Az idus márciusban, májusban, júliusban és októberber 15.-re esett, az összes többi hónapban pedig 13.-ra.

** A szuahéli a kevés afrikai “kultúrnyelvek” egyike. Afrikára mind a napig az jellemző, hogy az állami élet, az üzleti élet, s általában minden “fontosabb” tevékenység valamely európai nyelven történik, a helyi nyelvek pedig csak a magánéletben jutnak szerephez. (Természetesen kivételt képeznek Észak-Afrika arab államai, ahol az arab használatos minden szinten.) Így az angol, a francia, a portugál, s a spanyol az ország fő nyelve szinte minden afrikai országban. Még ahol az állam tudatosan szeretné növelni a helyi nyelvek szerepét és erre nagy pénzeket áldoz (pl. Dél-Afrika), ott is a gyakorlatban töretlen az európai nyelvi dominancia. Három nyelv jelent ez alól kivételt: az ősi amhara nyelv Etiópiában, a szomáli nyelv a nyelv elterjedési területén – ez a de iure létező és de facto nem létező Szomália, valamint a de iure nemlétező és de facto létező Szomáliföld – és a szuahéli nyelv, mely elsősorban Kenyában, Tanzániában és Ugandában, de más környező államokban is komoly szereppel bír. Aki érdeklődik a bantu nyelvek iránt, annak mindenképpen a szuahélit ajánlanám.

Advertisements