A “nemlétező” országok – II/2.


Folytatás tegnapról!

Szomáliföld / Soomaaliland / أرض الصومال‎

Szomáliföld egy nagyon különleges és egyben sajnálatos eset. Bevallom, hogy magam is részt vettem a Szomáliföld nemzetközi elismerését elősegítő mozgalomban, azaz ez kissé a „kedvencem”. Ennek ellenére igyekszem objektív maradni.

Szomáliföld sajátossága, hogy míg az előző el nem ismert országok esetében egy sikeres szeparatista mozgalom áll szemben egy létező, működő, szervezett állammal, addig Szomáliföld esetében nem erről van szó.

A gyarmati időkben a szomáli nép törzsterületén három gyarmat létezett: Francia Szomáliföld, Olasz Szomáliföld, Brit Szomáliföld. Emellett jelentős szomáli kisebbség van még Etiópiában.

Francia Szomáliföld 1977-ben vált független állammá, ez a mai Dzsibuti. Brit Szomáliföld és Olasz Szomáliföld egyaránt 1960-ban vált függetlenné, az előbbi június 26-án az utóbbi július 1-jén. 1960. július 1-jén a két volt gyarmat egyesült, ezzel megalakult Szomália (a Szomáliai Köztársaság). Az új állam hamarosan káoszba süllyedt, különösen az 1969-es marxista államcsíny után, amikor a helyi kommunisták diktatúrát alakítottak ki. A diktatúra 1977-ig baráti viszonyban állt a Szovjetúnióval, majd szovjetellenes irányt vett, miután a szovjetek Etiópia oldalára álltak a szomáli-etióp háborúban. A diktatúra azonban egészen 1991-ig fennállt. Ez után a központi kormányzat megszűnt, polgárháború alakult ki. 1992-ben az ENSZ békefentartókat küldött az országba, akik 1995-ig maradtak, miután feladatukat nem tudták teljesíteni. Az anarchia azóta is tart, a központi kormányzat nem ellenőrzi az ország területét. Szomália különböző részeiben autónóm államalakulatok alakultak vagy egyszerűen helyi bandák hatalma érvényesül. Az ország tengerparján kalózbandák működnek, melyek külföldi hajók elleni támadásokból élnek.

Hogyan jön ide azonban Szomáliföld?

Szomáliföld területe megegyezik a volt Brit Szomáliföld területével. A terület vezetői 1991. május 18-án a szomáliai diktatúra bukása után kinyilvánították, hogy kilépnek az 1960. július 1-jén megalakított Szomáliából, s Brit Szomáliföld jogutódjaként új államot hoznak létre Szomáliföld néven. Az új állam sikeresnek és stabilnak bizonyult, működő kormánnyal és normális, kiszámítható élettel. Ez a stabilitás mind a napig fennáll, s megnyilvánul belső és külső jelekben, Szomáliföldön nem működnek rablóbandák, sem kalózok, sem radikális iszlám terroristatáborok. Szomáliföld alkotmányos rendje a brit jog, az iszlám jog és a hagyományos szomáli hagyományok sikeres ötvözésén alapszik. A normális szomáliföldi politikai élet nemcsak Szomáliához képest, hanem az egész térséghez képest is ritkaságnak számít. Elnöki köztársasági rendszer van az országban, az elnök a végrehajtó hatalom feje, a nép közvetlenül választja általános és titkos szavazással. A törvényhozás független a végrehajtó hatalomtól, s két házból áll, mindkettőben egyenlő számú képviselő foglal helyet, a törvényjavaslatokat mindkét háznak meg kell szavaznia, hogy hatályba lépjenek. Az alsóházba többpárti választások alapján kerülnek be a képviselők pártlistás szavazás alapján, jelenleg három fő politikai párt működik az országban. A felsőházban a szomáliföldi hagyományos klánok delegáltjai ülnek.

Tehát immár 18 éve a helyzet a következő: van egy nemzetközileg elismert Szomália, de facto kormány nélkül, teljes káoszban, viszont ugyanakkor Szomália nemzetközileg elismert területén, a volt Brit Szomáliföld területén működik egy nemzetközileg nem elismert, azonban stabil és működő állam, Szomáliföld.

Évek óta nyílt titok, hogy valójában meg kellene adni Szomáliföldnek a nemzetközi elismerést, hiszen egy elismert sikeresen működő állam akár példa is lehetne a térség számára. A nagyhatalmak is tudják ezt, azonban arra várnak, hogy a kérdés afrikai szinten dőljön el először. Az afrikai államok pedig félnek a már kialakult határok megváltoztatásától, nehogy ez precedenst teremtsen, majd káoszt okozzon esetleg a kontinens más részein.

Bár az utóbbi években több jelzés is érkezett az elismerési szándék komoly fontolgatásáról, tényleges elismerés eddig nem történt meg. Etiópiával és Dzsibutival – bár hivatalos elismerés nélkül – baráti kapcsolatot ápol Szomáliföld. Ezekben az országokbak Szomáliföld kvázi-nagykövetségeket is üzemeltet. Szintén van ilyen képviselet néhány európai országban, valamint az USÁ-ban.

Ami a gazdaságot illeti, Szomáliföld gazdaságában a fő tényező az állattenyésztés és a külföldön élő szomáliföldiek hazautalásai, erős ellentétben Szomáliával, ahol a fő bevételi forrás a kalózkodás… Az országnak saját, stabil pénzneme van, a szomáliföldi shilling.

Azawad / أزواد

Azawad a legújabb eset, 2012-ben jött létre Mali területén. Sorsa még nem ismert, képes lesz-e tartósan megmaradni. A mali tuaregek állama, melyet fegyveresen vívtak ki a mali hadsereggel szemben. Kevés információ van a kialakult helyzetről a kaotikus állapotok miatt,

*

Ezzel véget ért a minden feltételnek megfelelő 8 el nem ismert ország ismertetése. Ráterek a fennmaradó 4 esetre.

Mielőtt azonban rátérnék, a teljesség kedvéért megemlítenem a Vatikánt, mely elismert országnak minősül – az ENSZ nem-tagállamnak minősíti és az ENSZ-tagállamok 80-90 %-a is elismeri – annak ellenére, hogy valójában nem teljesíti a montevideói feltételek egyikét: az állandó lakosság követelményét. Ugyanis a Vatikánnak állandó lakossága nincs, vatikáni állámpolgárságot nem lehet születés vagy leszármazás jogán szerezni, ezt mindig csak azok a személyek kapják, akik fontos vatikáni szolgálatot látnak el, tehát a katolikus egyház legfelsőbb vezetése, a központi egyházi hivatalok vezető tisztségviselői és a vatikáni diplomaták, s ezek a felsorolt személyek is csak tisztségük idejére kapják meg a vatikáni állampolgárságot, a tisztség végeztével az állampolgárság megszűnik. Amennyiben egy vatikáni állampolgár pl. magas hivatalából nyugdíjba megy, állampolgársága megszűnik. Amennyiben az illetőnek a vatikánin kívül nincs más állampolgársága (mert pl. az eredeti állampolgárságát időközben elvesztette), akkor a hontalanság megelőzése érdekében automatikusan olasz állampolgárrá válik, ezt még az 1929-es lateráni szerződés rögzítette.

Természetesen a régi időkben ez még nem volt így, hiszen a Vatikán jogelődjének, az Egyházi Államnak még volt „rendes” lakossága is.

De most térjünk rá a 4 határesetre, melyeket időnként az el nem ismert országok között szokás felsorolni!

Palesztína / فلسطين

Közismert eset, de nemzetközi jogilag igencsak bonyolult. Először is három különböző entitásról kell beszélni: a Palesztínai Felszabadítási Szervezetről, a Palesztínai Nemzeti Hatóságról, s végül a Palesztínai Államról.

Miért nem tartozik Palesztína az egyértelmú esetek közé? Először is azért mert itt – az előbbiektől eltérően – nem arról van szó, hogy egy ország nemzetközileg elismert területén alakult ki egy szeparatista állam. A terület nemzetközi jogilag “rendezetlen”, nem tartozik egyetlen országhoz sem. A terület feletti szuverenitást Izrael gyakorolja, azonban Izrael sem tekinti a területet sajátjának, hanem katonailag megszálltnak (kivéve Kelet-Jeruzsálem esetét, melyet Izrael hivatalosan bekebelezett), s ennek jogán gyakorol szuverenitást. Ezen kívül részleges palesztín szuverenitás van a terület felett, s ennek gyakorlása éppen Izrael jóváhagyásával történik.

Az ENSZ a Palesztínai Államot nem ismeri el semmilyen formában, azonban 1974 óta elismeri a Palesztínai Felszabadítási Szervezetet, mint a palesztín nép egyetlen hivatalos képviselőjét, s a szervezetnek “állandó meghívott” státusza van az ENSZ-ben. Az állandó meghívotti státusz NEM jelent államkénti elismerést! Viszont 1988 óta az ENSZ elismerte a Palesztínai Felszabadítási Szervezet jogát, hogy Palesztína néven gyakorolja állandó meghívotti státuszát.

Ez utóbbi azzal kapcsolatos, hogy 1988-ban a Palesztínai Felszabadítási Szervezet kikiáltotta a Palesztínai Államot. Az ENSZ – bár engedélyezte a Palesztína név használatát a Palesztínai Felszabadítási Szervezet ENSZ-képviseletének – ezt az államot nem ismerte el. Viszont a 192 ENSZ-tagállam közül 93 elismerte a Palesztínai Államot, továbbá szintén elismeri a Vatikán is. Magyarország szintén azok között az országok között van, melyek elismerik a Palesztínai Államot.

Az izraeli-palesztín 1994-es békeegyezmény értelmében lérejött a harmadik entitás, ez a Palesztínai Nemzeti Hatóság. Izrael – mely a Palesztínai Államot természetesen nem ismeri el – azóta folyamatosan átadott megszállt területei felett gyakorlott szuverenitásából részleges jogokat a Palesztínai Nemzeti Hatóságnak. A Palesztínai Nemzeti Hatóság szerepe tulajdonképpen az, hogy előkészítse a független palesztín állam gyakorlati létrehozását.

A valóságban a három entitás nagy részben fedi egymást, főképpen pedig a Palesztínai Állam és a Palesztínai Nemzeti Hatóság, ezeknek külön struktúráik nincsenek. Több állam, mely a Palesztínai Államot nem ismeri el, elismeri a Palesztínai Nemzeti Hatóságot, s vele diplomáciai kapcsolatban áll.

Aktuális kérdésekre nem térnék ki, mert ez nem célja ennek a bejegyzésnek, csak annyit említenék meg, hogy jelenleg a terület feletti kormányzás megoszlik a kizárólagos izraeli, kizárólagos palesztín és a közös izraeli-palesztín irányítás között, s ma már a terület több mint fele kizárólagos palesztín irányítás alatt van.

Palesztína tehát valójában nem igazi el nem ismert állam, hanem inkább “államkezdemény”.

Máltai Lovagrend / Ordine di Malta

A Máltai Lovagrend esetében valójában nem maga az elismerés a kérdés, hanem alapvetően az, hogy egyáltalán államnak minősül-e. A “vita” itt az, hogy a Máltai Lovagrend állam-e vagy szervezet vagy esetleg valami más.

Az ENSZ-ben  a Máltai Lovagrendnek szervezetként “állandó meghívott” státusza van. A 192 ENSZ-tagállamból 103-mal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, továbbá a Vatikánnal, valamint még 6 ENSZ-tagállammal van nem-diplomáciai hivatalos kapcsolatban.

A Vatikánnal ellentétben itt nemcsak az állandó lakosság, hanem a terület kérdése is problémás. Egyrészt a Máltai Lovagrend összes állampolgára diplomata, kizárólag diplomata útlevél létezik, amit természetesen mind a 103 ENSZ-tagállam, melyekkel a Máltai Lovagrend diplomáciai kapcsolatban áll, teljes mértékben elismer. Viszont ez az útlevél – s maga az állampolgárság – csak azoknak jár, akik szolgálatot látnak el a lovagrend részére, s nekik is csak szolgálatuk idejére.

De méginkább zavarosabb, hogy van-e területe a Máltai Lovagrendnek, hiszen terület nélkül nehezen lehetne országról beszélni. Az biztos, hogy VOLT területe, hiszen sokáig Ródosz szigete, majd pedig Málta – innen a név – a lovagrendé volt, s ezeken teljes szuverenitással rendelkezett. Azonban 1798-ban a Máltai Lovagrendet Napóleon elűzte Máltáról, s a lovagok Rómába menekültek.

Területük elvesztése után azonban a lovagrend egyedülálló módon megtartotta diplomáciai státuszát kapcsolataiban. A különleges státuszt a később létrejött egyesült olasz állam is megerősítette, a Máltai Lovagrend két római épülete, a Málta Palota és a Málta Villa mind a mai napig területenkívüliségi joggal rendelkezik. A Málta Villán ráadásul a “Máltai Lovagrend Nagykövetsége az Olasz Köztársaságban” és a “Máltai Lovagrend Nagykövetsége a Vatikánban” felirat található. Ebből egyesek azt a következtetést vonják le, hogy a Málta Palota, pontosabban annak 8000 négyzetméteres telke valójában a Máltai Lovagrend szuverén területe. Ha ez igaz, akkor Máltai Lovagrend ország, sőt  a világ legkisebb országa, hiszen ez a terület kb. 50-szer kisebb még a Vatikán területénél is!

A “vitát” a nemzetközi jog rendszerint úgy oldja meg, hogy a Máltai Lovagrendet se országnak, se szervezetnek nem tekinti, hanem egy külön csoportba helyezi, melyben csak a Máltai Lovagrend szerepel, mégpedig a “nemzetközi jog sajátos szuverén jogalanya” névvel. Ami Magyarországot illeti, rendes diplomáciai kapcsolat létezik, a Máltai Lovagrend rendes nagykövetséget tart fenn Budapesten, Magyarország képviseletét a Máltai Lovagrend előtt pedig a Magyarország vatikáni nagykövetsége látja el.

 Nyugat-Szahara / الصحراء الغربية

Nyugat-Szahara, azaz a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság ismét egy különös eset. Eredetileg spanyol gyarmat, az utolsó spanyol gyarmat volt. Spanyolország 1975-ben úgy döntött, hogy feladja a területet, s a területre igény tartó Marokkóval és Mauritániával megállapodást írt alá, mely szerint a két afrikai ország megosztja egymás közt a gyarmat területét. 1975-ben a marokkói kormány szervezésében 350 ezer marokkói költözött be a területre, 1976-ban Spanyolország ténylegesen ki is vonult a területről. Közben a már 1973 óta aktív helyi gerillamozgalom, a Polisario Front tiltakozott, hogy nem lett bevonva a folyamatba. A Polisario Front – melyet Algéria és Líbia támogatott – felvette a harcot a marokkóiakkal és a mauritániaiakkal. Mauritánia ennek hatására is 1979-ben kivonult, s lemondott minden területi igényéről. Marokkó ezek után a terület egy részéről de facto lemondott – a marokkói hadsereg egy több méter magas és majdnem 3000 km hosszú homokfalat épített ki, a faltól nyugatra lévő területet ellenőrzése alatt tartja, azt azóta szervesen magába integrálta, míg az attól keletre lévő részt gyakorlatilag – bár hivatalosan nem – sorsára hagyta. Ez a faltól keletre lévő terület a Polisario Front ellenőrzése alatt áll, bár nem tudtak kialakítani itt tartós állami életet, a Polisario Front és az által kikiáltott Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság vezetősége mind a mai napig Tindoufban, Algériában található.

1991 óta az ENSZ békefentartó missziót üzemeltet a területen, mely a gyakorlatban garantálja a tűzszünetet Marokkó és a Polisario Front között.

Bár a hetvenes években a Polisario Front marxista irányzatú volt, a Szovjetúnió, Kína és a legtöbb akkori kommunista állam nem ismerte el a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot. Az USA és a nyugati államok is hasonlóan cselekedtek, így a nyugat-szaharai konfliktus sosem vált hidegháborús témává a Szovjetúnió és az USA között.

A szaharaiak fő támogatója mind a mai napig Algéria és Líbia. Rajtuk kívül még az afrikai országok nagyobb része elismeri Nyugat-Szaharát államként. Afrikán kívül egyes latin-amerikai államok (köztük Kuba), valamint néhány ázsiai állam ismeri el: pl. Irán, Észak-Korea, Vietnám, Szíria. Az arab országok többsége Marokkót támogatja, s nem ismeri el Nyugat-Szaharát. A 192 ENSZ-tagállamból így összesen 83 ismeri el Nyugat-Szaharát. Magyarország nem ismeri el.

Tajvan / 中華民國

Tajvan, azaz a Kínai Köztársaság. Valójában ez nem is egy nem elismert ország, de gyakorlati szempontból ide szokás sorolni. Itt tipikusan arról van szó, amit az első részben említettem: azaz egymással konkurráló kormányokról ugyanazon a területen, mégpedig Kína egész területén.

A II. világhábrút követő kínai polgárháború 1949-ben a kommunista erők győzelmével végződött. Miután a győztes kommunisták megalakították a Kínai Népköztársaságot, a Kínai Köztársaság kormánya Tajvanra távozott, a Kínai Népköztársaság erőinek pedig nem állt módjukban kiterjeszteniük hatalmukat Tajvanra.

Így két kínai kormány működött 1949-től, mindegyik magát az egyetlen legitím kínai kormánynak tartva. A kommunista államok természetesen a pekingi népköztársasági kormányt ismerték, a nyugati hatalmak meg általában a tajvani köztársaságit. Az ENSZ-ben Kínát a tajvani kormány képviselte.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet nem tartható, hiszen az ENSZ-szempontból legitím köztársasági kormány Kína területének 99 %-át ténylegesen nem tartotta ellenőrzése alatt, 1971-ben az ENSZ közgyűlése átadta Kína ENSZ-képviseleti jogát a pekingi kormánynak.

Hivatalosan mind a mai napig a tajvani kormány magát az egyetlen kínai kormánynak tartja, bár ma már egyes tajvani politikusok hajlanának arra, hogy alakuljon meg egy Kínától különálló tajvani állam. Ezt azonban nem fogadja el sem a pekingi kormány, sem a hagyományos álláspontot képviselő tajvani többség.

Valójában tehát senki sem ismeri el Tajvant államként, mivel Tajvan sem tartja magát önálló államnak. A Tajvant elismerők listáján szereplő országok is valójában Kínát ismerik el, csak nem a pekingi, hanem a tajvani kormányt. Jelenleg a 192 ENSZ-tagállamból 22 ismeri el a tajvani kormányt, a többiek a pekingit ismerik el. A Vatikán – egyetlen európai államként – a tajvani kormányt ismeri el.

Ez utóbbi ténynek van egy érdekes következménye. A Vatikánhoz akreditált külföldi diplomáciai missziók sosem magában a Vatikánban vannak (az ok egyszerű: nincs ott elegendő hely, a Vatikán területe alig 44 hektár), hanem Róma egyéb részein, azaz az Olasz Köztársaságban, erre még az 1929-es lateráni megállapodás adott lehetőséget. Olaszország a pekingi kormányt ismeri el, míg a Vatikán a tajvanit. Természetesen mind a Kínai Népköztársaságnak van nagykövetsége Olaszországban, mind a Kínai Köztársaságnak a Vatikánban. Mivel pedig a külföldi, Vatikánhoz akreditált diplomáciai missziók minden esetben olasz területen vannak, így Rómában egyszerre működi a pekingi és a tajvani kormány követsége. Ez a világ egyetlen országa, ahol egyszerre van népköztársasági és köztársasági kínai követség. A dolog másik furcsa oldala: Olaszországban, azaz egy olyan országban van diplomáciai mentességgel rendelkező nagykövetsége a Kínai Köztársaságnak, mely ország valójában nem is ismeri el a követséget üzemeltető kormányt!

Mivel mind a pekingi, mind a tajvani kormány bőségben van anyagiakban, gyakori, hogy igyekeznek pénzért vásárolni elismerést. A pekingi diplomaták megkörnyékeznek a tajvani kormányt elismerő kis szegény államokat, s “gazdasági segítséget” ajánlanak, ha “átállnak”. A tajvani diplomatáknak is megvan ugyanez a szokásuk csak éppen fordítva. Az egymással licitálló ajánlatok miatt kialakult egy országcsoport, mely eddig többször változtatott, hogy éppen melyik kínai kormányt ismerje el. Drasztikus eset pl. Libéria: 1957–1977 között a tajvaniakat ismerte el, majd átállt a pekingiekhez, aztán 1989–ben ismét a tajvaniakat ismerte el, majd 1993-ban a pekingieket, majd 1997-ben megint a tajvaniakat, de csak 2003-ig, amikor, úgy tűnik, a pekingiek adtak ismét visszautasíthatatlan ajánlatot.

Reklámok

One thought on “A “nemlétező” országok – II/2.

  1. Visszajelzés: A “nemlétező” országok – II/1. « politikai földrajz

Hozzászólások lezárva.