Mi, külföldi fiatalok Kubában (1980-1986)


Az ember saját társaságát kedveli. Hát, így aztán az is kialakult, hogy nekünk ismerőseink, barátaink köre elsősorban nem kubaiakból állt, hanem más Kubában élő külföldiekből.

A legtöbb külföldi természetesen szovjet volt. Összesen talán 20 ezer család. Viszont saját kasztot alkottak, s ők még a “baráti” Kubában is ellenőrzés alatt álltak, tömbökben éltek, s az egyes tömbök között a szovjet gyerekek,  fiatalok nem mászkálhattak. Csak a nagyon renitens szovjet fiatalok mozogtak. A szovjetek különös ismertetőjele az volt, hogy 95 %-uk évek alatt sem tanult meg egyetlen szót sem spanyolul. Szinte disszidens cselekedetnek minősült megtanulni idegen nyelvet. Kivétel a grúzok és az örmények voltak, ezek amolyan állandóan pénzkeresésről gondolkozó, csencselő alakok voltak, akik bizony beszéltek is mind valamilyen szinten spanyolul, hiszen kellett a kereskedéshez. Eladtak és vettek, már 13-14 éves korban is. Hihetetlenül élelmes népek ezek, anyira a vérükben volt ez a kereskedési vágy, hogy a szovjet kommunizmus sem tudta ezt belőlük kitörölni.

Volt még kb. 1500 keletnémet család, 800 bolgár, 300 csehszlovák, valamint 100-100 körüli létszámban lengyel és magyar család. Persze voltak még románok, mongolok, afgánok, észak-koreaiak, vietnámiaiak, kínaiak, jugoszlávok, de olyan kevés létszámban, hogy mintha ott sem lettek volna. Ugyanez volt elmondható a nyugatiakról is és a harmadik világiakról. Azaz a baráti, ismerősi kör zöme az európai szovjet tömb fiataljaiból állt.

A keletnémetek zöme saját maguk társaságát kereste, elsősorban nyelvi okokból, mert nem jeleskedtek ők sem idegen nyelvekben. Egy részük – akik orosz iskolába jártak – persze beszéltek oroszul jól-rosszul. A többségük saját keletnémet iskolájukba járt, egyetemen meg kevesen voltak.

A lengyelek zöme amolyan csencselő és egyben harcos antikommunista és demonstratívan vallásos fiatal volt (persze ki tudhatja, hogy ki volt valóban hívő, mindenesetre keresztet nem viselő lengyel fiatal nem nagyon létezett).

A bolgárok zöme természetes módon kommunikatív volt, s talán ebben a csoportban volt a legnagyobb a nyelvtudás. A bolgár hozzáállás pragmatikus volt mindenhez, talán még cinikus is: a jellemző az volt, hogy az átlag bolgárt nem érdekelte semmi, ami túlmenne az anyagi világon. Az átlag bolgár fiatal számára a kommunizmusban hívő csehszlovák vagy magyar fiatal (volt ilyen!) és a harcos antikommunista lengyel fiatal eszmerendszere egyformán felesleges és buta fecsegés volt.

Mentalitásban a magyarokhoz legközelebb a csehszlovákok álltak. Ez a két csoport volt a legheterogénebb: e két ország fiataljai oszlottak a legtöbb alcsoportra érdeklődés és világnézet szerint. Azt lehet mondani, hogy nem is volt sem tipikus magyar, sem tipikus csehszlovák.

Voltak bulik. Kubai módra általában, azaz simán jöttek vadidegenek is. Akkor a bulikat vadaknak gondoltam, de azóta, hallva a későbbi nemzedéki szokásokat, bizony szolídak voltak: beszélgetés, ivás, zene, tánc, a többség még nem is lett részeg, s a szex legfeljebb az volt, hogy egyes párok külön vonultak, de ez sem volt jellemző minden párra és minden alkalomra. Talán a kubai szexuális erkölcs is hatott: a kubaiak nagyon gyorsan jutnak el a szexig, viszont szigorúan monogámok egy adott kapcsolat alatt és a kubai férfi sosem engedné partnerének, hogy akár csak szexisebb ruhában mutatkozzon, nemhogy azt, hogy meztelenkedjen. (Persze hallhatók voltak extrém dolgok, ma “szvingelés” néven neveződő csoportszex, de mivel én magam nem voltam ennek híve, így nincs is saját tapasztalatom, a valószínűleg erősen felnagyított, s valószínűleg nem is igaz híreket meg nem látom értelmesnek itt leírni…) A párkapcsolatban lévő kubai lányok nagy része fürdőruha alatt is melltartót és bugyit visel, pólót vesz a fürdőruha fölé, s amint megszáradt a strandon, nadrágot húz magára!

Sok kubai nem értette, hogy hogyan lehetséges, hogy én “megengedem” az – egyébként Bulgáriából származó – barátnőmnek, hogy ne mindig viseljen melltartót, testhez álló nadrágban jelenjen meg, sok ékszert hordjon, tigrismintás szuperkicsi fürdőruhát viseljen, erősen sminkelje magát, átlátszó kígyómintás pulóvert vegyen fel (persze alatta melltartóval), vagy úgy menjen haza a strandról, hogy alul rövidnadrágban és felül csak fürdőruhafelsőjében sétál hazafelé. Amikor mondtam egy kubai ismerősnek, hogy nekem meg ez kifejezetten tetszik, sőt éppen én vettem neki ajándékba egy rózsaszín sztreccsnadrágot rózsaszín felsővel, megcsóválta a fejét és annyit mondott, hogy “ti, európaiak, furcsa emberek vagytok”.  Volt olyan is aki félreértette és bepróbálkozott, hiszen ha egy lány szexis és nagyon ügyel magára, akkor az csak azért lehet, mert fiút keres magának. Az egyik udvarló megdöbbenve tudta meg, hogy a “fiúkereső kinézetű” lánynak hónapok óta van barátja, de aztán felvilágosították, hogy a barátja is külföldi, ezért nem tiltja a lánynak, hogy így nézzen ki. A másik csaja meg tabu kubai szempontból, az átlag kubai ilyen esetben azonnal abbahagyja az udvarlást, miután megtudja, hogy nem szabad a lány. (Viszont a kubai szexuális erkölcs nem tiltja, hogy egy fiúnak több szabad csaja legyen, ez csak a lányok számára tiltott.) Aztán pedig néhány hónappal később azért lettem furcsa, mert még mindig ugyanaz a barátnőm. A kubaiak szerint ilyen esetben vagy házasodni kell vagy szakítani, mert fura dolog hónapokig csak együtt járni. (Aztán persze igazuk lett, az illető barátnő jelenleg a feleségem.)

Az egyik legviccesebb eset – 1985-ben – az volt, amikor egy kisebb társaság gyűlt össze: egy szovjet-ukrán gyerek, két bolgár lány, egy keletnémet lány, két lengyel, két cseh fiú, és én. Valahogy szóba került, hogy szar dolog ez az áruhiány. Erre váratlanul az ukrán fiú közbeszólt: “Hála Istennek, nálunk Kijevben ez nem jellemző, nálunk még kolbászt is lehet kapni a boltokban!”. Erre a beszólásra a szerényebbek elmosolyodtak, de a többség röhögni kezdett. Még a Szovjetúnión kívüli legalacsonyabb életszínvonalú Bulgáriából érkezett két lány is csak nevetni tudott azon, hogy valaki büszkén említi a kolbászt valamiféle luxuscikként, s elmeséli, hogy nálunk még ilyen luxuscikk is kapható, azaz nem beszélhetünk áruhiányról. A legfélelmetesebb persze az volt, hogy az ukrán gyerek komolyan nem értette, hogy mi a vicces abban amit mondott, mert ő ezt komolynak szánta. Ő csak Kubát és a Szovjetúniót ismerte, s számára az üres bolt volt az alap.

Ugyanez megtörtént kubai viszonylatban is. Mint már meséltem, barátnőm nagyon odafigyelt magára (ez mostanáig így van), az egyetemen minden szünet azzal kezdődött, hogy bement a vécébe és megnézte, hogy rendben van-e a smink, nem kell-e javítani rajta, én meg emiatt persze mindig álldogáltam 3-4 percet női vécé előtt. Kubai barátnője sokszor bement vele, megcsodálni sminkkészletét. Pedig alapvetően bolgár sminkkészlet volt, semmi különös, benne alig 1-2 nyugati termék (az egyik a kedvenc, valutás boltban vett Charlie’s parfüm), minden nyugati lány lenézte volna ezt a szegényes és nem is túl magas minőségű készletet, de a kubai barátnő számára ez olyan volt, mintha a francia elit szuperdrága divatjával találkozott volna össze. A kubai barátnő meg is mondta “nekem ilyenem soha az életben nem lesz”. A kubai átlaglányok szimpla ceruzát használtak szemceruza helyett, téglaport kevertek el pirosítónak, sampont meg úgy csináltak házilag, hogy lereszeltek mosószappant és hozzáadták pl. narancshéjat illatként. Ha meg körömlakkhoz jutottak, azt felhígították 5-szörösen, hogy sokáig kitartson. Ugyanígy csináltak az esetleg nagy nehezen beszerzett parfümmel, gyógyszertári alkohollal hígították fel. Az egyébként leginkább rovarírtószerre hasonlító szovjet parfüm nagyobb értéket képviselt, mint az akkori Magyarországon egy francia drága termék.

Még kamaszként néhány évvel korábban sikerült egy háromnapos úttörőtábori víkenden is részt vennem. Hozáteszem: ez egy elit úttörőtábor volt, amit az is jelzett, hogy Varaderóban volt (ahová a átlag kubai nem teheti be a lábát), meg eleve egy szép épületkomplexus volt az egész a tengertől 50 m-re, sportpályákkal, úszómedencével. A rend persze katonás volt ott is: az étkezdében nem tányérok voltak, hanem hatalmas alumíniumtálcák lyukakkal, s alumíniumpoharak. Az elit táborba sem sikerült normális minőségű élelmet hozatni, a külföldiek zöme nem evett semmit, annyira rossz volt az étel. Az alapétel a kihűlt babfőzelék volt szelet kenyérrel. Viszont volt ebédre deszert, ami legalább jó volt, mármint azoknak akik bírják a kubai különlegességeket (sajnos akkoriban én még nem kedveltem a kubai deszerteket, később viszont én is ráéreztem egyediségükre), pl. a legnépszerűbb kubai deszert, a sajttal felszolgált sűrű guayabalekvárt (Magyarországon egyes nagy áruházakban kapható maga a gyümölcs guajava néven), ez annyira nevezetes, hogy Floridában az egyik helyi mondás szerint onnan lehet megkülönböztetni, hogy kí kubai és ki más latin-amerikai, hogy az a kubai, akinek otthonában mindig van a konyhában guayabalekvár. Kubában ez egy darab sajtot jelent, rátéve a sűrű nagyon édes guayabalekvárt. Később megtudtam amerikai kubaiaktól, hogy a deszertnek több változata van: pl. guayabalekvárral töltött sült sajtgombócok, rántott kecskesajt lekvárral, palacsintába töltött guayabalekvár reszelt sajttal, stb.

Az úttörőtáborban egy nagy szobában aludtunk 40-en. Itt volt aztán 3 kubai, aki nagyon komolyan vette magát és el volt borzadva az idétlen külföldiektől. Még a néhány keletnémet is igyekezett komolynak látszani, de amikor az egyik cseh rájuk szólt, hogy “heilhitler”, ők sem bírták tovább röhögés nélkül. Mellettem egy erősen túlkoros, vagy 25 éves angolai úttörő volt, aki a nap 24 órájából 18-at alvással töltött. Időnként felkelt cigarettázni. Egy ilyen cigarettázás alkalmával megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mikor mondtam, hogy Budapestről, nagyon felélénkült és “Magyarország! Neoton Família!” kiáltást adott ki magából. Utána már megbántam, hogy az igazat válaszoltam, mert ezután több órán keresztül Neoton-dalszövegeket kellett neki diktálnom spanyolra fordítva.

A víkend csúcspontja az utolsó előtti napon történt, amikor elfogyott a vélcépapír, s egy éppen vécézni akaró úttörő az alsógatyájával törölte ki a fenéket, amit aztán be is dobott a vécébe és lehúzott, amitől az eldugult, majd kiöntött, s így hamarosan 2 cm magas szaros víz lepte be a vécéhelyiséget. Ez mérsékelt éghajlaton sem a legjobb esemény, de szubtrópuson meg kifejezetten nagyon nem jó, s ezzel enyhén fejeztem ki magamat… Néhány élelmes bolgár úttörő téglákat hozott be a vécére, így építve utat, hogy legalább pisilni lehessen. Vidámság is volt, mert egy úttörő elvesztette az egyensúlyát a téglákon lépkedve és teljes testével beleesett a koszos vízbe. Mivel fürödni nem lehetett, mert elig csorgott a víz, a bepiszkolódott úttörő azon nyomban (éjfél tájékán) két barátjával leugrott a teraszról (2. emelet) és elindultak a strandra, ott lemosni a lemosnivalót. Nagyon hamar vissza is jöttek, mert az egyikük beúszott mélyebbre, s sikeresen takálkozott egy barrakudával, ami nem egy kellemes úszópartner.

Szerencsére mánap volt a “trabajo volungatorio” ahogy a kubai köznyelv hívja,  a volungatorio a “voluntario” önkéntes és az “obligatorio” kötelező szavak kombinálása, jelentése: olyan önkéntes munka, melyet muszály (muszáj, azoknak akik ebbe bele fognak kötni) elvégezni, mert különben megnézheted magadat. Egy krumpliföldre vittek ki minket segíteni a parasztoknak. Kifejezetten sajnáltam a krumplit, mert a hozzá nem értő “segítők” sikeresen összetaposták a termés egy részét, ami nem szép látvány sehol sem, de egy élelemhiánnyal küszködő országban mégkevésbé az.

Aztán szerencsére indultunk haza.

Reklámok