A kommunista


Életem első kommunistáját Kubában ismertem meg.

Egyébként sok párttagot ismertem. Családban is volt, rokonok között is, sőt még igen magas rangú pozicióban lévő is volt a rokonok között. De kommunista egyik sem volt, egyik sem hitt a kommunista elméletben. Így nagyon érdekes volt megismerkedni egy igazi hithű kommunistával.

Az illető egy 2 méter magas, vékony francia néger volt, Francia Guayanából. Bár nagyon sötét volt a bőre, arcvonásai európaiasak voltak, tehát valószínűleg egy sötét bőrű mulatt lehetett. Kifejezetten intelligens ember volt, szabad idejében verseket írt (franciául, de próbálkozott spanyolul is), filozófiát olvasott (nem csak marxistát). Kedvenc témája a társadalmi egyenlőtlenség volt és úgy érezte, hogy szent ügye ez ellen harcolni. Marx, Lenin, Che és Fidel volt számára az Isten, de nem amolyan primitív módon, hanem ténylegesen is olvasta műveiket, elsősorban Marxot és Lenint, mert az utóbbi kettőről azért még ő sem gondolta, hogy nagyon sok olvasandó művük lenne.

Kis kitérő. Nagyon büszke volt franciaságára. Egy alkalommal a dékánhelyettes odafordult hozzá és megkérdezte: “elnézést, ugye maga kongói”. Nehezen írható le, hogy mekkora arculcsapás volt számára ez a kérdés. Teljesen felindulva válaszolt vissza: “milyen kongói? elnézést, én Guayanából érkeztem, francia vagyok!”.

Amikor megismertem szeptember végén, nagyjából egy hónapja volt Kubában, mint ösztöndíjas. Lelkes volt, hogy ott lehet a “szabadság szigetén”, álmai országában, ahol már épül a kommunizmus, mely mindent megold, felszabadítja az embert, egyenlőséget teremt, mindenkinek megadja a tiszteletet. Kérdeztem, hogy milyenek a viszonyok a diákszálláson, mire megmondta, hogy hát bizony nagyon szerények, viccesen hozzátette, hogy valószínűleg az ükapja élhetett ilyen módon, amikor még rabszolga volt, dehát végülis nem fontos, mert neki az a tény, hogy a szabadság földjén lehet, mindent megér. Meg egyébként is: az imperialisták, az amerikai blokád miatt van szegénység és nyomor Kubában!

A második hónapban panaszkodott, hogy úgy érzi az emberek nem elég lelkesek Kubában, nem érzik át, hogy micsoda áldás egy kommunizmust építő társadalom tagjának lenni. Azt már elfogadta, hogy mi – európai kommunista államok polgárai – nem vagyunk lelkes kommunisták, erre ő azonban azt a sajátos magyarázatot adta, hogy ez azért van, mert hozzánk a kommunizmus nem forradalom útján érkezett, hanem egy idegen hatalom, a Szovjetúnió megszállása miatt jött el, s ezért van az, hogy nem vagyunk képesek látni a kommunizmus kíválóságát, mert mi azt tudatalattilag idegen megszállással azonosítjuk. Így ő, bár nem ért egyet antikommunista beállítottságunkkal, megérti annak okát. Egyébként pedig örülnünk kellene, mert a legrosszabb kommunizmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál! Én megjegyeztem, hogy lehet, hogy egy Kubában született kubai talán mégis jobban tudhatja, hogy milyen a kubai élet, s nem biztos, hogy ő, aki 2 hónapja van az országban jobban tudja értékelni ezt, mire ő kijelentette, hogy sajnos az ember önző lény és mindig panaszkodik, pedig Kubánál jobb nincs a világon.

A harmadik hónapban arról beszélt, hogy bajok vannak a megvalósítással Kubában, de erről az emberek tehetnek, akik nem élnek jogaikkal. A rendszer mind elméletben, mind gyakorlatban tökéletes, de az emberek túl passzívak. Amikor elmagyaráztam neki, hogy a rendszer romlott és diktatórikus, üldöz minden független és szabad gondolatot, s az emberek azért passzívak, mert el vannak nyomva, mérgesen legyintett, hogy ezt megint a CIA által pénzelt Martí Rádióból (az amerikai kormány által finanszírozott floridai kubai rádióállomás, mely az intenzív zavarás ellenére is elég jól hallható az egész szigeten) hallhattam, s ez nem igaz, mert az ember a legteljesebb szabadságban éppen a szocializmusban van, mely a kommunizmus felé vezető út, s a legfejletlenebb szocialista államban is százszor nagyobb az ember önkifejeződésének lehetősége, mint a legdemokratikusabb kapitalizmusban, ahol valójában a szabadság csak képzet, nem valóság.

A negyedik hónapban történt az első “baljós” jel. Kommunistánk kijelentette, hogy furcsállja, hogy a kötelező filozófia órán nem kötetlen beszélgetés van, ahol mindenki szabadon választhat kedvenc filozófiát magának, hanem megmondják, hogy van az igaz marxizmus-leninizmus és van az összes többi hamis filozófia. Bár őszerinte is az igazi a marxizmus-leninizmus, viszont szerinte erre a meglátásra mindenkinek saját magának kellene eljutnia, s nem úgy, hogy valaki hatalmi szóval kijelenti, hogy ez a jó és kész. Mondtam neki, hogy ez a rendszer ilyen, s minden másban is ilyen: megmondják mindenről, hogy mi a jó és mi a rossz, s ellentmondani az aktuális hivatalos álláspontban kissé életveszélyes.

Aztán a következő két hónapban sokasodtak a “baljós” jelek. Kommunistánk kifogásolni kezdte, hogy a kubai sajtóból, kubai médiákból nem lehet megtudni szinte semmit, sem a külföldi, sem a belföldi eseményekről, mert a médiák tartalma 5 % hír és 95 % kommentár. Elmondta, hogy ha nem lenne hozzáférése időnként a francia sajtóhoz, sok eseményről nem is tudná, hogy megtörtént. Az is feltűnt neki, hogy a kubaiak nem mernek vitatkozni nyilvánosan semmiről, az egyetlen nyilvános téma szinte csak a sport (elsősorban a bézból), az emberek nem vitatják meg pl. országuk fejlődését, a folyamatokat, s a külföldi eseményeket sem kommentálja senki. Aztán észlelte azt is, hogy a “néphatalom” legjobban saját népét diszkriminálja: az átlag kubai be sem teheti a lábát egy csomó helyre, ahová ő francia útlevelét felmutatva bármikor bemehet: szállodai bárok, Varadero, stb. Azon is megdöbbent, hogy az egyetemi kommunista ifjúsági szervezet (UJC) gyűlése abból állt, hogy valaki felolvasott valami előre elkészített papírt, majd mindenki mindent megszavazott, s szóba se került, hogy fel lehetne szólalni, esetleg vitázni, s pont ilyen módon történt a képviselők megválasztása is. Ezt a gyűlést ő is színházi komédiának minősítette. Amikor elmondtam neki, hogy pontosan ugyanez történik minden szinten, a parlamenti képviselőket és a párt vezetőit pontosan ugyanígy “választják” meg, nem mondott semmit, ezúttal nem is mondott ellen.

Az ötödik hónap végén egyik reggel azzal jött, hogy meghalt az a 7 szerencsétlen űrhajós, élőben hallgatta a rádióban. A Challenger űrrepülőgép katasztrófájáról van szó. Mivel én is hallgattam, s tudtam, hogy ezt egyetlen kubai rádió sem közvetítette, így derült ki, hogy a kommunista egyetemi társ a Martí Rádió hallgatója! “Te a Martí Rádiót hallgatod???” – csodálkoztam rá, mire ő szégyellősen bevallotta, hogy hát igen, elkezdte hallgatni, mert ott van a legtöbb kubai hír, persze a kommentárok nem érdeklik, de maguk a hírek jók, mert sajnos Kubában egyetlen hasonló hírforrás sincs.

Aztán egyre “ellenforradalmibb” dolgokat kezdett mondogatni. Sok dolognak utána nézett. Megdöbbentő információkat talált kedvenceiről, Cheről és Fidelről. Megtudta, hogy a népbíróságok Fidel-Che-Raúl hatalomátvétele után úgy működtek, hogy az ítélet előre meg volt írva, még a “tárgyalás” kezdete előtt, hogy Che kedvenc terve az állami ingyenes munkarabszolgaság volt, hogy Che esetenként saját kezűleg ítélt el “bűnösöket”: egy szimpillantással eldöntötte, hogy ki az ellenforradalmár, s megspórolva még a látszattárgyalást is szimplán főbe lőtte az illetőt, hogy Che tönkretette 2 év alatt a teljes gazdaságot mint gazdasági-pénzügyi “szakember” (valójában persze orvos volt, de hitte, hogy csak lelkesedés kell, s ez mindent megold, márpedig lelkesedésből nem volt benne hiány). Megtudta azt is, hogy Fidel atomháborút akart indítani 1961-ben, s csak a szovjet vezetés akadályozta meg ebben, mégpedig úgy, hogy egyszerűen nem engedték be a szovjet atomfegyver közelébe. Az is nagyon szöget ütött a fejébe, hogy a Fidel-Che-Raúl csoport 1959 januárjában szabad választásokat ígért, melyek sosem történtek meg – “miért nem voltak választások, mikor állítólag a nép őket támogatta és megnyerték volna?”, ezt nagyon nem értette.

A nyolcadik hónapban egyik nap elkeseredett arccal láttam ülni az egyetemi kar előtti padon. “Mit fogok mondani otthon az elvtársaknak?” – kérdezte. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mire is gondol, elmondta, hogy mindenki várja, hogy az év után hazamenjen és beszámoljon, hogy milyen volt az eltelt év a “szabadság szigetén”. “Hát meséld el, hogy mit tapasztaltál”, javasoltam neki, de erre elkeseredetten legyintett, s elmondta, hogy hogyan is tehetne ezt meg, az elvtársak otthon sosem fogják megérteni, hogy semmi se úgy van, ahogy azt gondolják ők és gondolta ő maga is – néhány hónapja elküldték őt Kubába, hogy aztán visszamenve erősítse az elvtársak meggyőződését, ezt pedig nem teheti már meg, mert az igazságnál semmi sem lehet fontosabb. “Pedig ha az igazságnál semmi sem fontosabb, akkor mondd nekik ezt: az igazságot”, javasoltam neki.

Aztán elutazott ő is, mi is. Legközelebb 1989-ben jelentkezett levélben. Megírta, hogy nagyon örül, hogy Kelet-Európában leomlott a kommunista rendszer, s reméli, hogy hamarosan Kubába is elér ez a folyamat (sajnos ebben nem lett igazi, 20 év elteltével még mindig kommunista rabigában szenved a kubai nép). Magáról annyit mesélt, hogy 1986 nyarán hazament, bocsánatot kért az “elvtársaktól”, majd kilépett a Francia Kommunista Pártból. Soha többé nem ment vissza Kubába, Mexikóban folytatta az egyetemet. Aztán kapcsolatba lépett a Human Rights Watch nevű szervezettel, valamint levelezett a kubai emigráció egyes szervezeteivel is, s felajánlotta segítségét, hogy számíthatnak rá, ha a kubai nép szabadsága érdekében és a kommunista diktatúra ellen segíthet a maga szerény módján.

Alig 10 hónap tartózkodás a “szabadság szigetén” kigyógyította egyetemi társamat a kommunizmusból, leninizmusból, marxizmusból, s Kuba csodálatából.

Advertisements