A szellentő militarista


Padtársam Andrej magas, vékony, fekete szemű és hajú gyerek. A távoli Vlagyivosztokból érkezett. A legjobb szó rá: az osztály hülyéje (XXI. századi magyarul: lúzer). Annyira lúzer, hogy hozzá képest még én is vagány macsónak néztem ki. Az a típus, aki inkább nem száll le a zsúfolt buszról annál a megállónál, ahol le kellene neki, mintsem megkérje utastársait, hogy engedjék előre az ajtóhoz.

Az egyik hűvös trópusi decemberi reggelen (kora reggel alig 18 fok), amikor szokásom szerint éppen arról elmélkedtem, hogy mit is keresek én ebben az iskolában, enyhe szagot éreztem: Andrej szellentget enyhén az orrom alá. Csodálkozva nézek rá, de ő nem kapja el pillantásomat, mert éppen nagy műgonddal latin betűket kaligrafál füzete hátsó, belső, kemény borítólapjára. Alig hiszem el, amikor odanézek, ugyanis az URSS THE BEST AND FORCE COUNTRY szöveg rajzolódik ki.

Hihetetlen, hogy még az osztály hülyéje is birodalmi felsőbbrendűségtől szenved. Ez az igazi agymosás: még a közösség megvetett tagja sem képes akár enyhe kritikát is táplálni a közösség közös elmebaja iránt.

Évvel később újra láttam Andrejt. Az éppen felbomlóban lévő Szovjetúnió hadseregének tagja volt, őrmesteri rangfokozatban. Egyetlen kérése volt hozzám: küldjek neki vodkát, ha lehet, egy ládányit. Kérdése is volt: tiszteljük-e a szovjet emlékműveket?

Néhány hónap múlva levelet írt: a vodkát nem kapta meg. Én visszaírtam neki: azt hittem, hogy emlékművei bőven ellátják itallal…

Azóta nem írt Andrej.

Viszont évekkel később, már a XXI. században, egy internetes fórumon, ahol az iskolánk (a havannai szovjet-orosz iskola) volt diákjai cseréltek eszmét, egyszer egy volt orosz osztálytárs megkérdezte tőlem: “ugye, akkoriban mi nagyon nagyképű alakok voltunk, biztosan nagyon szar volt nektek (ez alatt a “nektek” alatt a Szovjetúnión kívüli országokból érkezett diákokat értette) az iskola, nem volt könnyű elviselnetek bennünket?”. Nagyon meglepődtem a kérdésen, mire ő pontosította: “elgondolkodtam ezen, s arra jutottam, hogy akkoriban mi szovjetek olyanok lehettünk, mint manapság az amerikaiak, nagyképűek, a világ urai, akiket senki más nem érdekel”. Igen, ilyenek az oroszok, ezért szeretem őket, képesek önkritikusak is lenni – pedig ez nagyhatalmak polgárai ritkán jellemző…

Advertisements