Politikai kereszténység és ateizmus


A mai európai kultúrában a kereszténység szerepe minimális. Az átlag európai nem is tudja, hogy valójában mi a kereszténység. Sajnos Magyarországon még az átlag európainál is rosszabb a helyzet.

Felmérések szerint a magyar lakosság alig 14 %-a keresztény a szó szoros értelmében, ezen belül 8 % a katolikusok aránya, 4 % a hagyományos protestantizmushoz tartozó, s további 2 % a különféle újprotestáns felekezetek hívő
tagsága.

A lakosság 85 %-a csak családi hagyományok szintjén keresztény, valójában semmit vagy szinte semmit nem tud arról, hogy mit is hirdet a kereszténység, mik az elvei.

A magyar szélsőjobb és a vele egyre szorosabban összefonódó nacionalista-populisták persze kereszténykednek, azonban ez a tevékenységük igencsak kontraproduktív. A magyar szélsőjobb szótárában a “keresztény” eleve nem vallási értelmű, náluk ez egyszerűen “nem zsidót” jelent, semmi egyebet. A szélsőjobb szubkultúra, mely sajnálatos módon, az úgynevezett “középjobb” támogatása miatt, egyre kevésbé “szub”, hanem egyre inkább részéve kezd válni az úgynevezett “nemzeti érzelmű” magyar identitásnak alapvetően keresztényellenes, hiszen leplezve vagy leplezetlenül az ősmagyar pogány hitvilágot tartja fő értéknek, vele szemben a kereszténységet, mint valami idegen, sőt ellenséges tényezőt szemléli.

A KDNP nevű fantompárt által propagált kereszténység sajnos nem egyéb a nacionalista-populista fideszes zavaros propaganda egyik töltelékénél. A politikai kereszténység egyébként is történelmi zsákutca, elég csak a keleti cezaropapizmus és nála is rosszabb nyugati papocezarizmus áltak okozott súlyos károkra gondolni. A kereszténység nem politikai ideológia, ezért lesüllyeszteni politikai szintre bűn. A kereszténység szerepe a politikában nem lehet más, mint egy általános erkölcsi mérceként való létezés, melyhez viszonyítani lehet az aktuális politikai folyamatokat.

Hozzátenném: személyesen nagyon sajnálom Semjén Zsoltot. Ő egy mélyen hívő, feddhetetelen ember. Esete arra példa: az, hogy valaki magánemberként teljesen pozitív személyiség, még nem garancia arra, hogy politikusnak is megfelelő.

A politikai kereszténység csak a kereszténység ellenfeleinek ad támaszt. De lássuk ezeket az ellenfeleket is!

Az ember szabad akaratú lény, természetesen ez akár az Istennel való szembenállást is lehetővé teszi. Az értelmes kritika sosem rossz, sőt erősítheti a keresztény hívők hitét. A gond azonban az, hogy a keresztényellenes magyar kritika szinte teljesen vulgarizált, nem alapos, sőt hamis adatokra épül.

Egy katolikus segédpüspök mesélte nekem évekkel ezelőtt, hogy amikor sorkatona volt, az egyik ateista és különösen bunkó katonatársa a következő érvvel jött elő:
Tavaly a falunkban becsapott a villám a templomtoronyba, szóval ne pofázz itt nekem, baszdmeg, mert ez is bizonyítja, hogy nincs semmilyen Isten!
– kb. ez az átlagos kritika szintje, elég csak beleolvasni Iván Gábor Elemér vagy Brendel Mátyás, hiperaktív magyar keresztényellenesek bloggerek a témába vágó írásaiba.

A gond az is, hogy a médiákban az amerikai produkciók aboszolút túlsúlyban vannak, az USÁ-ban pedig a leghangosabbak az úgynevezett “evengélisták” (nem keverendő az evangélikusokkal) és az elsősorban szintén újprotestáns gyökerú “keresztény fundamentalisták”.

Bár ezek a hangos csoportok – nevezzük őket az egyszerűség kedvéért protestáns fundamentalistáknak – a keresztény hagyománynak kevesebb, mint 10 %-át képviselik világszerte, az ő nézeteiket a fentiek miatt az átlagember hajlamos mint “A” keresztény tanítást azonosítani.

Valójában a legtöbb közismert nézet, melyet a protestáns fundamentalizmus propagál (pl. a Biblia szó szerinti értelmezése, a Biblia mint Isten által írt vagy diktáélt mű, kreacionizmus, természettudományos kérdésekkel való foglalkozás) egyáltalan nem tartozik az apostoli keresztény tanításhoz.

Melyik károsabb, a politikai kereszténység vagy az ateizmus – nem tudom. Valószínűleg mind a kettő nagyon káros.

Reklámok