Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz I.


Kiejtési táblázatok.

A latin írásban vannak nagybetűk és kisbetűk. Használatuk azonban egészen más volt, mint manapság.

A klasszikus korban a feliratokat, ünnepélyes szövegeket, irodalmi műveket kizárólag nagybetűkkel írták. Tehát pl. azt, hogy Római Birodalom úgy írták, hogy IMPERIVM ROMANVM. A kisbetűket kizárólag kézírásban használták, mint a nagybetűk “gyors” változatát. Ugyanezt kézírással tehát imperivm romanvm formában írták. A kettőt sosem keverték.

A középkorban alakult ki az a szokás, hogy a kétféle betűt keverjük. Ekkortól írjuk a mondatkezdő szó és a tulajdonnevek első betűjét nagy betűvel, minden más betűt pedig kicsivel. Ez a szokás mind a mai napig megmaradt, a klasszikus latin szövegeket is így szokás írni.

Úgyszintén nem használtak írásjeleket a klasszikus korban, s a szavak között is csak kézírásban hagytak szünetet. A középkortól alakult ki a szavak között szünet hagyása, s vessző, pont, felkiáltójel, kérdőjel használata. A klasszikus latin szövegeket is így szokás írni manapság.

Tehát a klasszikus korban 23 betűt használtak. A mai szokás szerint 24 betűt használunk, az egyetlen különbség a klasszikus korhoz képest, hogy a klasszikus kori V betűt ma U betűként írjuk, amikor magánhangzóként szerepel, azonban sok mai latin szövegben ez nem érvenyesül csupa nagybetűs szövegekben, azaz ilyen esetben szintén nem használatos az U.

*

Íme a Magyarországon elterjedt latin kiejtések összehasonlítása:

latinMagyarázat a betűk ejtéséhez:

  • å = kb. röviden ejtett magyar “á”
  • ë = kb. röviden ejtett magyar “é”
  • w = mint az angol “w”, kb. készülődj magyar “u” ejtéséhez, majd mondj “v” hangot
  • µ = mint az “n” ejtése a magyar “cseng” szóban
  • h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
  • ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve

Felmerül a kérdés: melyik kiejtést használjuk? Szerintem a válasz pofonegyszerű: ha a klasszikus latint tanuljuk, miért használnánk bármi mást, mint a klasszikus kiejtést? Én csak egyszerű paraszt vagyok, de nem értem, miért kellene más kiejtést használni? Mert a jogászok és az orvosok a magyaros ejtést használják? Dehát ők nem beszélnek, írnak, olvasnak latinul, ők csupán egyes latin szavakat használnak!

Azaz ha nem az a célunk, hogy csak jogi, orvosi, egyéb tudományos szakszavakat akarunk tanulni, akkor ne a magyaros ejtést használjuk. S ha nem is katolikus papok, apácák, stb. szeretnénk lenni, akkor nincs okunk a katolikus egyházi kiejtést alkalmazni. Ha a latint maga a latin miatt tanuljuk, akkor egyetlen értelmes megoldás van: a klasszikus ejtés!

Tehát a következő kiejtést használjuk, megismétlem itt érthetőbb alakban a klasszikus ejtés szabályait:

Magyarázat a betűk ejtéséhez:

  • å = kb. röviden ejtett magyar “á”
  • ë = kb. röviden ejtett magyar “é”
  • w = mint az angol “w”, kb. készülődj magyar “u” ejtéséhez, majd mondj “v” hangot
  • µ = mint az “n” ejtése a magyar “cseng” szóban
  • h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
  • ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve

Látjuk, hogy több betűnél, mégpedig a magánhangzóknál – A, E, I, O, U, Y – kétféle ejtés lehetséges. Mikor melyik a helyes, bármelyik? Nem, minden esetben csak az egyik ejtés a helyes. A latin magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak. Sajnos a latin írásban ritkán jelölték a magánhangzók hosszúságát, viszont szerencsére a szótárak jellemzően jelölik, s természetesen a latin nyelvkönyvek is.

A hosszúságot fontos megtanulni minden szónál, mert ettől függ a szótagok hosszúsága is (ez a latin nyelvű költészetben nagy szerepet játszik), több esetben pedig ettől függ a szó hangsúlyának a helye, valamint ezen kívül pedig egyes esetekben csak a magánhangzó hosszúsága különböztet meg egyes szavakat.

A hosszúság általános jelölése a betű felett lévő vonal, pl. így Ā vagy “magyar” módra vessző a betű felett, tehát pl. Á, ez utóbbi a ritkább. A rövid magánhangzók általában nincsenek jelölve, onnan tudjuk tehát, hogy rövidek, hogy nincs rajtuk hosszúság jel. Néha jelölve vannak szintén egy felettük lévő “sapkával”, tehát pl. Ă, de mint mondtam ez a ritkább jelölés, elsősorban verselésben használatos. Én itt a hosszú magánhangzókat az Ā jellel fogom jelölni, a rövideket pedig úgy, hogy nem teszek rájuk jelet.

Na és mi a helyzet az Y betűvel? Ott látható, hogy ejtése lehet i/í és ü/ű is. A kettő itt cserélhető egymással. Az Y betűt görög szavakban lévő Y (üpszilon vagy ipszilon) átírására használták. Az ógörögben e betű eredeti ejtése “ü”, azonban sok római nem tudta ezt helyesen ejteni, helyett “i”-t mondott, így általános ejtése “i” volt. Ráadásul a klasszikus latin kor vége felé a görögök is egyre kevésbé mondtak “ü”-t, egyre inkább “i” lett a populáris ejtés, bár a művelt nyelvben még sokáig az “ü” volt a szabvány. (A mai görög nyelvben nincs “ü”, az üpszilon/ipszilon ejtése “i”.)

Az utolsó kérdés: az I mikor magánhangzó és mikor mássalhangzó? Ez igen egyszerű. A szavak elején és két magánhangzó között. Minden más esetben magánhangzót jelöl az I. Azonban van egy kivétel: összetett szavak esetében az összetett szó részét alkotó eredeti szóban mássalhangzót jelentő I megmarad mássalhangzónak az összetett szóban, akkor is, ha ott már nem felel meg a fenti szabálynak.

*

Hangsúly.

Először is megnbsp; kell érteni, hogy mi a szótag a latinban.

A szótag legfontosabb sajátossága, hogy egyetlen magánhangzót tartalmazhat csak, s minden szótag kötelezően tartalmaz pontosan egy magánhangzót. Magánhangzó nélkül nincs szótag. Fontos tudnivaló azonban, hogy a kettőshangzók egy magánhangzónak számítanak. A kettőshangzók a következők: AE, AV, EI, OE, OV, UI. Szintén egyetlen hangnak számít a CH, PH és TH.

A mássalhangzók a következőképpen kapcsolódnak a magánhangzókhoz:

  • a szó elején lévő mássalhagzó(k) a szó első magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
  • a szó végén lévő mássalhagzó(k) a szó utolsó magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
  • két magánhangzó között lévő egy darab mássalhangzó mindig a következő magánhangzóhoz kapcsolódik,
  • ha két magánhangzó között egynél több mássalhangzó van, a legutolsó mássalhangzó a következő magánhangzóhoz kapcsolódik, a többi pedig a megelőző magánhangzóhoz,
  • KIVÉTELek:
  1. ha B, C, D, F, G, K, P, T után R vagy L következik, a két mássalhangzó nem választódik el egymástól, tehát a következő magánhangzóhoz kerül mind az R/L, mind az előtti lévő felsorolt mássalhangzó,
  2. az X és a Z két hangnak számít, de nem választódik ketté – ha X vagy Z van két magánhagzó között, az X azonban az ELŐZŐ magánhangzóval alkot szótagot, míg a Z a következő magánhangzóval,
  3. összetett szavak esetében az elválasztásnál megmarad szótaghatárként az eredeti szavak határa.

Mint látjuk, a szabályok azonosak a magyarban meglévő szabályokkal, csak az első kivételre kell figyelemmel lennünk, mivel csak ez különbözik a magyar szótagelválasztási szabélyoktól.

Megkülönböztetünk egymástól hosszú és rövid szótagokat:

  • a szótag hosszú:
    • ha mássalhangzóra végződik,
    • ha magánhangzóra végződik, s ez a magánhangzó hosszú magánhangzó vagy kettőshangzó,
  • a szótag rövid:
    • ha magánhangzóra végződik, s ez a magáhangzó rövid magánhangzó.

Ami a hangsúly illeti, a hangsúly a következő lehet:

  • egyszótagú szavakban, az egyetlen szótag a hangsúlyos,
  • kétszótagú szavakban, az utolsó előtti szótag a hangsúlyos,
  • három vagy többszótagú szavakban:
    • az utolsó előtti szótag a hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag hosszú,
    • a hátulról harmadik szótag hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag rövid.
Advertisements