Kelemen félelme


Kelemen kiskorában mindig félt.

Legjobban attól félt, hogy észreveszik rajta a változást. Ő nem akarta ezt. Azt szerette volna, hogy ugyanúgy, ugyanolyannak lássák. Arra gondolt, hogy ha észreveszik a változást, megróják, kinevetik, de legalábbis kérdőre vonják: mi ez a változás? Ő pedig szégyenkezve kell majd, hogy bevallja, hogy változott.

Otthon ingét mindig begombolta a legfelsőbb gombig. Az iskolában érezte, hogy ezért kinevetik, így a legfelső gombot kigombolta. De a nap végén, amikor szülei érte jöttek délután fél hat körül, begombolta újra. Igyekezett ezt az utolsó pillanatban megtenni, hogy nehogy valaki észrevegye az iskolában a begombolt felső gombot. S általában sikerült mindig ezt végrehajtania.

A nagyszüleinél sikeresen átállt a legfelső gomb kigombolására. Egy nagyon gyors átmenettel.

De mielőtt jöttek a szülei, mindig visszagombolta.

Aztán egyszer a szülei váratlanul jöttek, meglátták őt kigombolt gombbal. Kelemen már nem gombolhatta vissza a gombot, mert ez még rosszabb lett volna: így látták volna magát a gombolási folyamatot, ami még nagyobb szégyen lett volna.

Hát maradt így, gombolatlanul. S bár senki sem vonta őt kérdőre, tudta, hogy a szülei kérdezni akarnak tőle a gombbal kapcsolatban, de nem akarják megbántani sem, így direkt úgy tesznek, mintha észre se vették volna a változást.

Kelemen aznap folyamatosan beszélt, terelte szülei figyelmét, hogy nehogy még ott, a nagyszülők előtt rákérdezzenek a gombra.

Nemcsak ott, de soha nem hozták a témát szóba a szülei. De a következő hetekben Kelemen folyamatosan attól félt, hogy mégis szóba fogják hozni.

Egy év kellett, hogy Kelemen elfelejtse az egészet.

Reklámok