Életkori határok


Az emberi életkorban fontos határvonalak vannak.

Az ember jelentősen más, mint bolygónk többi élőlénye. Ne higgyük el a zöld-ökologista hamis ideológiákat, a zöld mozgalom alapvetően fasizmus, mely új öltönybe bújt. Az ember sokkal több és értékesebb, mint a többi élőlény. Az ember az egyetlen földi lény, melynek az anyagi és a szellemi szükségletei egymással arányosan léteznek, fele-fele arányban. A legtöbb élőlénynek kizárólag anyagi szükségletei vannak. S csak a legfejlettebb élőlényeknek (majmoknak, delfineknek, stb., s az emberrel együtt szocializálódott háziállatoknak) vannak az anyagi szükségleteiken kívül szellemi szükségleteik is. Azonban az ember az egyetlen, melynek ezek az igények egymással párhuzamosak: az emberi boldogsághoz mindkettő feltétlenül kell.

Azonban az ellenkező véglet nem kevésbé emberellenes, mely az embert kizárólag szellemi lényként próbálja beállítani. Az emberi mivolt ezen esküdt ellenségei – a kommunisták, a zöldek és a fasiszták – más-más szempontból ugyan, de egybehangzóan az ember anyagiságát cáfolják, s ennek nevében az embert valójában az anyagi világ rabszolgájává igyekszik tenni. Ha az “a pénz nem boldogít” vagy az “engem a pénz nem érdekel” szavakat halljuk, meneküljünk messzire, mert ezek fasiszta eszmék, s aki ilyet állít, az mértéktelen gonoszságra képes. Helyesen: “CSAK a pénz nem boldogít” és “engem nem CSAK a pénz érdekel” – ebben a formában ezek igaz gondolatok.

Tehát: szögezzük le, az ember egyszerre anyagi és szellemi lény. Az anyagi lényiség elsősorban azt jelenti, hogy milyen módon viszonyul az emberi egyéniség az anyagi világ tárgyaihoz, míg a szellemi lényiség pedig azt jelenti, hogy milyen módon viszonyul az emberi egyéniség a többi emberi lény egyéniségéhez. Lássuk hát ennek fényében az emberi élet korszakait!

Az első 5 év a fizikai lét megszokása és az alapvető társadalmi szokások elsajátításának a kora. Ilyenkor tanulunk, s megtanuljuk, hogy milyen is embernek lenni. Magát a tanulási folyamatot elfelejtjük, jellemzően nagyon-nagyon kevésre emlékszünk később ebből az időszakból. Ennek oka az, hogy maga a tanulás folyamata sokszor fájó, így a természet rendje kitörli belőlünk a keserű, kellemetlen emlékeket, hogy aztán tiszta lappal kezdhessünk neki a tudatos életnek.

A következő alszakasz 20 éves korunkig tart. Ezen időszak első felében szocializálódunk, álmodunk, tervezünk, vágyakozunk, a második felében pedig megtapasztaljuk a külső (természeti és társadalmi) objektív valóságot, s ahhoz képest meghatározzuk saját magunkat, egyre erősebb tudatossággal.

A 20-30 éves közti időszakban küzdünk álmainkért, s egyéniségünk típusa alapján igyekszünk helyünket elfoglalni a világban. Szerelem, szex, munkahely, tanulás, szakmai önmegvalósítás – ez a keretek kialakításának a fő időszaka.

30-40 éves kor között levonjuk a következtetéseket, igyekszünk kiszűrni a lehetetlent a kívánatosból, s a lehetségesre fordítunk nagyobb figyelmet. Már tudjuk, hogy mit nem érdenes célul kitűzni, de még nem tudjuk, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz különféle céljaink.

40-50 éves kor között jelentkezik a valóságsokk. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy már nagyon-nagyon valószínűtlen, hogy helyzetünk – mind anyagilag, mind szellemileg – alapvetően más legyen, mint ami eddig volt. Ez a kor veszélyesebb, mint a tinédzser kor. Mivel a legtöbb embernek álmai irreálisak, s mivel 99 % nem képes beváltani irreális álmait, a valóságsokk destruktív hajlamokat hív elő. Alkoholizmus, újrakezdési vágy, öngyilkosság. Különösen férfiaknál fordul elő, hogy új, fiatal feleséget, legalábbis szeretőt próbálnak beszerezni, abban a hitben élve, hogy ezáltal új lehetőséget adnak maguknak az “elrontott” életük “megjavítására”.

Azonban, ugyanakkor – első látásra meglepő módon – ez a kor az, mely a legtermékenyebb is szellemi értelemben. A valóságsokk sikeres leküzdése jó esetben megnyugvást, érettséget hoz. A szellemi képességek felfelé ívelnek, egy időben a fizikai képességek lefelé ívelésével. A fiatalabb kor időnkénti fellángolásai helyett folyamatos állandó tűz van a személyiség kandallójában.

50-60 éves korban a szellemi képességek tovább tisztulnak, s a világlátás tapasztalatai mind jobban kikristályosodnak. Ebben a korban képes az ember legjobban mérlegelni, hogy mi a fontosabb, mi a kevésbé fontos, mi a többnyire lényegtelen, s mi a teljesen felesleges életében.

60-70 évesen jön a következtetések levonása. Látjuk tisztán, hogy mi történt, s hogy még mi történhet. Ez egy igencsak produktív időszak, mert képesek vagyunk optimálisan használni erőnket, hiszen már nem megyünk zsákutcákba, nem evezünk holtágakba.

Végül 70-80 éves korban feldolgozzuk agyunkkal a mindenséget és benne saját magunkat.

80 éves kor után “bónusz” szakaszunkban vagyunk. Képességeink csökkennek, azonban ez a csökkenés pozitív értelemben vett beletörődéssel társul. Ha úgy érezzük, hogy valamit elszalasztottunk korábban, ez már nem társul negatív mellékzöngékkel, hanem éppe ellenkezőleg: ez arra sarkal minket, hogy igyekezzünk átadni másoknak – sajnos többnyire sikertelenül, de nem a mi hibánkból! – hatalmas tapasztalatunkat.

Minden korszaknak megvannak a maga pozitívumai és negatívumai.

A hiba akkor következik be, ha egy adott korban nem az adott korral foglalkozunk, hanem a már elmúlt időszak hibáit dolgozzunk fel állandóan, ill. a még be nem következett időszakra vágyakozunk. Természetesen a hibák elemzése és a jövő utáni várakozás önmagában nem rossz, de nem szabad, hogy ez legyen a központban, mert ezzel nem marad időnk az éppen aktuális időszak élvezetére.

Az ellenkező véglet úgyszintén hiba. A már átélt kort nem szabad kidobni, nem szabad értelmetlennek tartani. Hanem át kell érezni az akkori hangulatot, s abból igyekezni átmenteni valamit az aktuális korba.Minden korból kell, hogy bennünk maradjon legalább egy parányi rész!

Advertisements