Zekha története


Kedves drága, egyetlen bircám! A Határáttörő Blog nem tette közzé bogaras élettörténetemet, ezért hozzád küldöm el!

Köcskely Zekha vagyok, törzsgyökeres budapesti lakos, a családfámat tíz nemzedékre tudom visszavezetni, s mindig Budapesten éltek őseim, gyakorlatilag a családfámba van vésve e büszke város története. Régóta figyelemmel kísérem a blogot, a reggeli cukormentes tejszínhabos kávém mellé többek között ezt a blogot olvasom. Rászántam ezért magamat, hogy – bár álnévvel – elregéljem magam is érdekfeszítőnek igérkező, talán nem mindennapi történetemet.

Előljáróban annyit, hogy csinos harmincas, de húszasnak mondott lány vagyok, engem még úgy neveltek, hogy tanulni kell a boldoguláshoz, s ha az ember keményen dolgozik, akkor nem marad el az eredmény: sikereket érhet el a tisztességesen dolgozó kisember. A szüleim – akik dolgos és becsületes szürke kisemberekként élték le teljes életüket – mindig azt mondták “egész életünkben azért dolgoztunk, hogy te máshogy élj. Fontos volt számomra már zsenge gyerekkoromtól a környezetvédelem, az emberek szeretete és leghőbb vágyam az volt, hogy alapítványi munkában vehessek részt az elesettek megsegítésére.

Tizennégy évesen nyomdász akartam lenni, de mindenki lebeszélt róla, hogy egy hozzám hasonló törékeny teremtésnek úgysincs semmi jövője e férfias szakmában, így végül a vendéglátóipari középiskolában tanultam tovább. Érettségi után dolgoztam egy évet egy elit cukrászdában, de nem találtam meg számításomat, így felvételiztem az ELTE csillagászati szakára, mert közben megszerettem a csillagos eget, mivel munka után minden este a csillagos eget bámultam és autodidakta módon elkezdtem csillagászati szakkönyveket tanulmányozni. A csillagászati tanulmányok mellett meg is kellett élnem, így egy tündéri kis bájos könyvesboltban dolgoztam, ebből tartottam fenn magamat tanulmányaim során. Közben angoltanfolyamra is jártam agyamat pallérozni.

A tanulmányaim elvégzése után sikerült egy német csillagvizsgáló PhD ösztöndíját elnyerni. Egy évet töltöttem ott, majd lemondtam az ösztöndíjamról (havi 1700 euró) és hazamentem. Egyszerűen belefásultam az éjszaki ébrenlétekbe és a megszámlálhatatlanul sok csillagba, rádöbbentem – a nappal elfelejt, de az éjszaka bölcs -, hogy a csillagászat iránti érdeklődésem csak késő kamaszkori fellángolás volt és ez a pálya valójában nem nekem való.

Szüleim úgy neveltek, hogy nem szégyen a kétkezi becsületes munka, így egy kisállatkereskedésben helyezkedtem el, mint gondozó, minimálbéren bejelentve + 80 ezer zsebbe. Zsenge gyerekkori önébredésem óta imádom a gyerekeket és az állatokat, különösen a kicsiket. Nagy lelkesedéssel dolgoztam, teljes testemet és lelkemet bevetve a munkámba, de az unalmas hétköznapok rutinjába képtelen voltam beleszokni. Hamarosan, kb. egy év után búcsút mondtam munkahelyemnek.

Közben valósággal belefáradtam az állandó küzdelembe. Ráadásul a gazdasági helyzet is tűrhetetlenné vált. Sajnos a magyar kormányok sosem nézték a bérből és fizetésből élők emberek érdekeit, mindig rajtuk csattant az ostor. Az élet persze máshol is nehéz, de gondoltam kiugrok nyugatra egy kis pénzt keresni, majd hazajövök veszek egy üzlethelyiséget és beindítok egy jól menő kisvállalkozást, pl. vegetáriánus italboltot vagy kismamaboltot vagy kifőzdét vagy valami mást. Egy hirdetést láttam, melyben hegedűsöket keresnek egy norvég hajóra. Mivel zsenge kislánykorom óta tanulok zenét, s állítólag kifejezetten tehetséges hegedűs vagyok, jelentkeztem. Kész ajánlatot kaptam pár nappal később: teljes ellátás + 18 500 norvég korona havi bérrel. Az ajánlatot elfogadtam, s elutaztam Norvégiába. Az első hetek vidáman teltek, de aztán egyre inkább belefáradtam a mókuskerekezésbe, a sok részeg skandináv disznóba, akik csak ittak és ittak és rá se hederítettek a zenekar teljesítményére. Meguntam, hogy részegek háttérzene-szolgáltatója legyek, alig vártam, hogy lejárjon egyéves szerződésem, s otthagytam az átkozott északi mókuskerék-gépezetet, melyben csak egy apró fogaskerék voltam. Közben szüleim hirtelen haláláról is értesültem, ez a váratlan hír arra késztetett, hogy feketén-fehéren számvetést készítsek egész életemről. S e számvetés váratlan sebeket tépett fel intenzíven ide-oda gomolygó lelkemben.

Pénzt nem tudtam összespórolni semmit, mert elkeredésemet és világfájdalmamat csak úgy tudtam enyhíteni, hogy szabadidőmben minden pénzemet elvertem ruhákra, sok pulóvert és cicanadrágot vásároltam a szivárvány minden színében, ez a kedvenc viseletem. Így ott álltam ismét Budapesten pénz nélkül. Ráeszméltem, a kisember tehetetlen, a tömeg pedig buta birkanyáj és nincs kiút, pedig az életnek nem lenne szabad erről szólnia!

Nagyon sok barátom volt, de nem találtam meg sosem az igazit, az élet olyan, mint egy film, egyszer fent, egyszer lent, de sajnos többnyire lent. Rájöttem egy este, amikor a csillagoknak hegedűltem házam erkélyén: a Kárpát-medence fölött folyton álló légköri képződmény, az irigység és a kicsinyesség anticiklonja kering, s sajnos ma már egész Európa felett ez az anticiklon folytogatja a reményt kereső emberi lényeket. Az égen villámlott, s a döntés megszületett: el, el, el! Bizony, az önmegismerés csillagfényes tűnődése bölcs tanulságokban bővelkedik és gyötrelmes útja kifürkészhetetlen titkokat rejt!

A szüleimtől örökölt házamat meghirdettem áron alul, mindent felégettem magam mögött, s alig három héttel később zsebemben 172 ezer dollárral elindultam egy szál bőrönddel. Kimentem a repülőtérre és odamentem a jegypulthoz, majd szinte zokogva megkérdeztem mi a legtávolabbi desztináció, ahová jegyet tudnak adni nekem és ahová nem kell vízum. Szingapúrt mondták, s erre kértem egy jegyet. A járat Frankfurton keresztül ment, s 15 órával később indult. Az időt a járat indulásáig meditációval töltöttem. Természetesen nem akartam Szingapúrban maradni, hiszen tudtam, hogy Szingapúr egy ideges, forgalmas, sosem alvó, lélekölő robotváros. A természetbe akartam visszatérni. Először a Maldív-szigetekre gondoltam, mert ismeretlenül is mindig megdobogtatták a szívemet, amikor csak hallottam a maldívi beláthatatlan korallmezőkről, de a repülőgépen olvasgatva láttam meg egy cikket a tengerszint emelkedése által veszélyeztetett Tuvaluról, s a mellékelt képek meggyőztek, hogy Tuvalu az én célpontom. Szingapúrba megérkezvén, Tuvalura kértem repülőjegyet. Kiderült ez nem olyan egyszerű, mert nincs oda közvetlen járat. Végül a Fidzsi-szigetekre kellett jegyet vennem, mert egyedül onnan van rendszeres, menetrendszerű repülőjárat Tuvalura. Három nap kellett a teljes úthoz.

Zekha2

Ez tavaly történt, augusztusban. Azóta itt vagyok, Tuvalun, ezen a festői szigeten. Tuvalu a világ egyik legkisebb országa, mind terület, mind lakosság szempontjából. Az egész ország pár kis sziget, én a legnagyobbikon vagyok, de azt is gyalog kényelmesen körbe lehet járni fél nap alatt. Itt mindig nyár van, mindig süt a nap, s mindig mosolyog mindenki. Ki hitte volna: a zsenik parázsló fénye merész bástya mögött rejlik és e bástya a szerény, de felmérhetetlen óceán hatalmassága!

Zekha1

Az első héten az egyetlen tuvalui szállodában laktam, ez ezer dolláromba került. Mivel ez kicsit soknak tűnt, átköltöztem egy vendégházba, ott lakom most is, havi ötszáz dollár bérleti díjat fizetek. Ha nem lennék egy szemrevaló csinos menyecske, akkor azt mondhatnám: egy legénylakásban élek. Az élet egyébként rendkívül olcsó, a magyar árak negyedén kapható helyi élelmiszer, az import cikkek meg a magyar árszinten vannak. A fő problémám a magyarországinál lassabb internet, Tuvalu elszigeteltsége miatt nincs műszaki lehetőség gyorsabb internet-hozzáférésre. Státuszom turista, 30 napig eleve vízummentesen lehettem itt, majd ezt meghosszabbítottam. Azért nem ritka errefelé a külföldi, elsősorban búvárturizmus van, de nem nagy számban, ide elsősorban nem tipikus turisták, hanem elkötelezett természet- és állatbarátok.

Minden reggel korán kelek, majd megyek úszni és horgászni. A reggelimet és az ebédemet saját magam fogom meg, félig önfenntartó vagyok, szinte csak kávét és tejszínhabot veszek rendszeresen a boltban, meg persze apróbb csecsebecséket. Havi összes költségem ezer dollár alatt van. De a pénzt nem megszámolom, leszoktam erről az ideges, bénító szokásról. Belső fájdalmas énemet bedobtam az élet ragadozó szörnyegetei közé, s visszakaptam szerény, megtisztult valódiságomat annak kopott, de hibátlan mivoltában. Még nem tudom, hogy mi lesz, munkát eddig nem kerestem. De időnként kiállok a reptér elé zenélni, s dobnak nekem pár centet. A pénz nem számít, itt az életet nem dollárral mérik, hanem tényleg megélik. Ez itt a nyugalom meghökkentő zuga, ott ahol a víz és a föld egymással évezredes harcát vívja andalítóan halk csatazaj mellett! Érzem minden este elszenderedés előtt: legbelsőbb botor énem talán horgonyt vetett. Nos, dióhéjban ennyit.

Zekha3

Advertisements

3 thoughts on “Zekha története

  1. ez a gondolkodásmód teljesen ellentétes az enyémmel.

Hozzászólások lezárva.